Két keserves kórházi hét

Nemrég azt mondták, sápadt vagyok. Nyúzott és falfehér. Nem csoda, állapítottam meg, miközben a szemem alatti karikákat mustrálgattam a fürdőszoba nagy tükrében. Két hete nem voltam levegőn, mitől lennék egészségesen pirospozsgás? Pedig nem is én voltam beteg. Mégis megviselt. Jobban, mintha engem támadott volna meg valami alattomos kór. Tizennégy hónapos lányommal voltam kórházban. Hát ezért nézek ki pocsékul.

Nem először tapasztaltam, milyen nyomorult érzés tehetetlenül virrasztani a beteg gyerek ágya mellett. Enikő még négy hónapos sem volt, amikor egyik délután gyanúsan sűrűn kellett a pelenkát cserélnem alatta. Majd szinte az egyik percről a másikra megváltozott a légzése is. Mire férjem hazajött, egyetlen gyermekünk már úgy hörgött, hogy azt sem tudtuk, mihez kapjunk. Sebtében beledobáltam egy utazótáskába a holmiját. Találomra, minden logika nélkül. A kórházban aztán a fele cucc tök fölösleges volt, alapdolgokat viszont otthon hagytunk. Amíg a sürgősségi ügyeletre száguldottunk, végig attól rettegtem, hogy a gyerek megfullad. Amikor elszunnyadt és kevésbé kapkodott levegő után, már szerettem volna hallani a hörgését, mert akkor legalább biztosra vehettem volna, hogy lélegzik.

Az intenzív osztályra kerültünk. Megállapították, hogy vírusos hasmenése és akut hörghurutja van. Amikor éjszaka hányni is elkezdett, egymásnak adták a kilincset az ügyeletes szakorvosok: gyermekgyógyász, belgyógyász, sebész. Velem nem közöltek semmit, hosszasan hümmögtek, majd kivitték a vizsgálóba a kislányt. Hallottam, hogy éktelenül visít. Nem tudtam elképzelni, mit művelhetnek vele. Előzőleg már vettek tőle vért, törletet, megröntgenezték. Vajon miről feledkezhettek meg? Az egyik nővér infúziós állványt tolt a szobába, s rögtön hozták a kicsit is. Nem számítottam rá, hogy a fejében lesz a tű... Önkéntelenül felzokogtam látva elgyötört arcocskáját. Oldalra fektették, jobb kezét a combjához, balját a kiságy vasrácsához kötözték, hogy ne téphesse ki magának az infúziót. Sírt, sírt, és engem keresett a szemével. Nem vehettem a karomba. Szoptatni sem engedték. Ez volt életem legborzalmasabb éjszakája.

Reggelre mozdulni sem lehetett a sok kórházi géptől a szobában: orrleszívó, véroxigénszint-mérő, levegőpárásító... Amint nyílt az ajtó, Enikő fájdalmasan nyüszíteni kezdett. (Egyszer az apja fehér pólóban jött látogatni, rá se akart nézni. Azt hitte, orvos vagy ápoló.) Öt napig kapta szünet nélkül az infúziókat, közben egyre jobban hörgött, mert az antibiotikumos kezelést addig nem kezdhették el, amíg a gyomra némileg rendbe nem jött. Utálta a rizs kifőtt levét, amivel itatták. Állandóan légzéskönnyítő injekciókkal szurkálták, egy hét után olyan volt a karja és a combja, akár egy kemény narkósnak. Képtelen voltam enni, nem mertem aludni, a mosdóba is csak akkor mentem, amikor férjem meglátogatott bennünket...

Végre szophatott! Már ha lett volna hozzá ereje. Az én lányom, akit mindig ducinak tartottam, hiszen kerek négykilós újszülöttként már háromhetes csecsemőnek tűnt, most nem akart enni! Megkezdődött a harc a babamérleggel. Számolni az elhasznált pelenkákat, mérni tartalmukat, mérni a gyereket etetés előtt, etetés után, hogy kiderüljön: csekélyke 15-20 grammot sikerült csak kiszívnia egy teljes óra alatt... Ekkor fedezte fel és tépte ki az első ősz hajszálam életem párja.

Éppoly hirtelen állt be a javulás, mint amilyen váratlanul kezdődött a betegség. A nyolcadik nap reggelén el sem akartam hinni, hogy hazamehetünk. Május 3-a volt, a névnapom. Soha szebb ajándékot nem fogok kapni...

Már szinte elfelejtettem ezeket a borzalmas napokat, amikor két hete Enikő akut légcsőgyulladással újra kórházba került. Az ember azt hinné, másodszorra rutinosabb lesz. Korántsem! Ugyanolyan fejvesztve pakoltam, megint másnap hozta utánunk a férjem a toalettpapírt, a fésűt, a csészét, az evőeszközt... Ezúttal az infúziót megúsztuk, most azonban a gyógyszerek ellen tiltakozott Enci pici gyomra. Elsőre szinte minden alkalommal kihányta a szirupokat. Apja ebéd után elvitte a szennyest, lehúzta munkahelyén a délutáni műszakot, éjjel bekapcsolta a mosógépet, hajnali háromkor teregetett, délelőtt vasalt, és ez így ment körbe-körbe.

Csigalassúsággal telik odabent minden óra. Talán az éjszakák voltak a leghosszabbak. A kicsi nem volt hajlandó saját ágyában aludni, magam mellé kellett vennem. Amint jobban lett, verte az ajtót, örökké sétálni akart. ĺgy aztán volt alkalmam látni, hogy más szobákban sokkal betegebb gyerekek is vannak, mégsem pityereg folyton az anyjuk, nem akarnak belepusztulni a bánatba, sőt van erejük még az én lányomra is mosolyogni. Megpróbáltam az ő fejükkel gondolkozni, és nem azon sajnálkozni, hogy minden elővigyázatosságunk ellenére újra itt kötöttünk ki, hanem ellenkezőleg: örültem, hogy az elmúlt tíz hónapban még csak hőemelkedése sem volt Enikőnek. Más kéthavonta be kell, hogy feküdjön. Tulajdonképpen mi szerencsések vagyunk.

Hála Czibulková doktornő szakértelmének és az érsekújvári kórház gyermekosztálya odaadó személyzetének, ezúttal már a hatodik napon hazajöhettünk. A lelkiismeretes doktornő elárulta, hogy élete nagy álma teljesült, amikor az intenzív osztály vezető orvosa lett. Másik álma az volt, hogy saját családja legyen. „Ez nem sikerült” – konstatálta. Téved. Az a sok kis beteg mind-mind az ő gyereke is. És biztos vagyok benne, valamennyi szeretettel gondol rá. Nekem pedig máig nem sikerült megfejtenem, mikor eszik vagy alszik, és egyáltalán meddig tart a munkaideje, mert ott volt reggel, ott volt délben, este, éjjel, mindig. Lányunk meggyógyult.

Köszönjük!