Kerekesszékből a világ

Egy közérthető szólás szerint: mondd meg, milyen nálatok a rokkantgondozás, és én megmondom neked, milyen országban élsz! Részben hivatalos, ám főként a sokéves egyéni tapasztalatait nézve cáfolja, vagy rábólint erre a bölcseletre?

Egyértelműen helybenhagyom. Nincs is mit korrigálni rajta, olyannyira igaz.

Akit az élet ilyenformán tett rászorulttá, annak Szlovákiában gyakran kell harcolnia az emberi méltóságért, az esélyegyenlőségért?

Sajnos többször, mint azt bárki, akit ez a problémakör egyenesen nem érint, gondolná. Vagy az, az érintettek részéről, akár némi jóindulattal talán még ideig-óráig „lenyelhető”. Itt súlyos egészségi károsodással élni, az már lényegében a komoly bajok keletkezésének első napjától fogva szaporuló küzdelmet jelent. A felmerülő gondok pedig az idő múlásával, mint a hógörgeteg, folyvást tovább növekednek. És azok nemcsak a tartósan betegeskedő személy egyéni problémái, hanem az őt segítő családra is kiterjednek. Többnyire a törvényesen megszabott szociális segélyek vagy egyéb támogatások fárasztó utánjárást igénylő kitalpalásától az állandó ápoláson át szinte mindenben. Őszintén szólva, akit az ilyen és hasonló gondok terhelnek, annak áttekinteni sem kön - nyű a rokkantellátás hivatalos jogszabályait és lehetőségeit.

Ilyenkor szokott előbukkanni a kényszerű tájékozatlansággal elegy megalkuvás?

Az sem ritkaság. Az állam – alanyi jogon és alapszinten – minden egészségileg rászorult személynek segítséget nyújt, de gyakran, úgymond, csak sántikálva. A mozgásban, életerőben csökkent személyek ezért távolról sem érzik igazán úgy, hogy az állam tényleg könnyíteni igyekezne a jelentős életviteli bajokkal és akadályokkal „megáldott” helyzetükön. Ellenkezőleg, azzal szembesülnek, hogy rendre fizették ugyan a betegbiztosítást, ám most pusztán kijárással kapják meg a csorbult komfortérzetüket javító egészségügyi segédeszközöket, indokolt esetekben az asszisztenciát. Mindez az állami fanyalgás és bürokrácia előbb-utóbb a bajban érintett családok hétköznapjaira is rányomja a bélyegét. Azokban az esetekben pedig különösen, ha valaki például a közvetlen hozzátartozójának rokkantsága miatt kénytelen feláldozni akár az állását, a szakmai karrierjét is.

Itt az államnak nem is jut eszébe, hogy a rokkantellátás dolgában példát mutasson?

Ez reálisan két szemszögből nézendő. Az egyik, hogy az egészségileg károsult egyén – mondjuk a környező országokhoz képest – valóban megkapja-e mindazt, amire a rokkantságának fokához mérten szüksége van. A másik nézőpont pedig, hogy mire képes, mire hajlandó ebben a problematikában az állam. És ezt azért hoztam föl, mert amit az állam ezen a területen a lehetőségeit tekintve megtehet, az a valóságban, véleményem szerint, nálunk nincsen arányban azzal, amit a segítségre/támogatásra szorulók itt végül is megkapnak. Tehát amit az állam reálisan megtesz az érdekükben.

Messze vagyunk az igazán európai szintű rokkantgondozástól?

Pusztán a törvényi kereteket szemügyre véve viszonylag jól áll az ország. Viszont azok alkalmazása nehézkes. Ráadásul gyakran hiányoznak, jobb esetben „csak” késnek a vonatkozó végrehajtási rendeletek. Több más ok mellett talán azért is, mert Szlovákiában erős az előítéletes gondolkodás. A mielőbb és hogyan segítsek helyett az a gyanú dívik, hogy ki miképp él/élhet vissza a rokkantellátás ilyen-olyan könnyebbségével. Így azonban nehéz az európai szintű rokkantgondozást szorgalmazni. Ami azt jelentené, hogy az illetékes hivataloknak már önerőből is azt kellene keresniük, hogy hol és kinek, miben és milyen módon segítsenek. Igaz, mifelénk is akadnak jó példák, mégsem légből kapott általánosítás, hogy nálunk bizony az ügyfél túl gyakran kapja visszakézből rögtön azt a választ: a szóban forgó kérelmére amúgy sincs joga!

Országosan felmérte itt valaki, hogy a Covid és annak utóhatása a rokkantellátásban milyen sajátos gondokat hozott?

Tudtommal sajnos nem. Pedig éppen abban az időszakban, amikor mindenki hosszasan bezárkózott, akkor a mozgássérültek, a kerekesszéken iparkodók, a napi asszisztenciára vagy egyéb segítségre szorulók gondjai duplán kiütköztek. Az viszont kiderült, hogy hirtelen fellépő és azután akár el is húzódó kritikus helyzetekre a rokkantellátás dolgában nincs kellőképpen fölkészülve az ország. Viszont épp a járvány idején például pozitívumként világossá vált, hogy a természetes mozgásukban tartósan gátoltak részére – kellő jóindulattal – kitűnően működhet a távoktatás, vagy a munkahelyi feladatok zömének hibátlan otthoni ellátása. Most az egész ország így működött, de 2020 tavasza előtt az ilyesmit szorgalmazni olykor eretnekségnek számított.

Túlzó faggatódzás, hogy a rokkantság miatt hendikeppel élőkkel szemben kielégítők-e az állam szociális ellátási kötelezettségei? Vagy a segíts magadon, az állam keveset segít elve érvényesül?

Egyrészt ennyire szkeptikus nem vagyok. Másrészt azonban a segítség meglévő formái gyakorta nem eléggé célirányosak és személyre szabottak. Túl sokszor a generalizáló állam akar dönteni az érintett egyén helyett, illetőleg azt kívánja ráerőltetni, amit a saját szempontjából ő lát jónak. Még ha az érintett egyén szempontjából az a kevésbé megfelelő megoldás is. Eszi, nem eszi, most ezt kapja a mozgékonyságában gátolt kérvényező.

Szlovákiában többnyire sokat akar, aki a rokkantsága miatt többfajta és célzatosabb figyelmet, használhatóbb információkat és jobb segítői hálózatot is elvárna?

Határozottan igen. Mert sok esetben az állam segítségének lehetősége és formái meglennének ugyan, de a pillanatnyi érdekek előterében nem az egészségileg károsult személy áll, hanem az apparátusok öncélú szempontjai. Ők főként azt nézik, hogy számukra anyagilag mi az előnyösebb. Például az egyéni as - szisztencia jóváhagyása vagy a gondozási segély megítélése. Még olyan esetben is, ha a rászorult környezetében nem találni ápolást vállaló hozzátartozót vagy más személyt.

Aki kerekesszékben éli a mindennapjait, az nálunk megkapja a korának és állapotának kijáró előzékeny társadalmi tiszteletet? Vagy ebben szintén nagy a különbség a kulturálisan fejlettebb társadalmak és Szlovákia között?

Ha ezt országos társadalmi látleletként vizsgáljuk, akkor kijelenthető, hogy pozitív irányba araszolunk. Ma már az utcán nem szólják meg azt, aki kerekesszéken közlekedik. Kiveszőben vannak a lesajnálás sztereotípiái. Különösen a diákság, a fiatalok körében nagy fokú az integráció. Az emberek zöme napjainkban már tudatosítja, aki kerekesszékben ül, az nem feltétlenül mentálisan sérült! A múlthoz viszonyítva ez jó érzés. A másik kérdésre kevésbé egyszerű a válasz. Hiszen amíg valakinek a rokkantsága okán itt harcolnia kell a jogaiért, addig a kulturálisan fejlett társadalmakban azok megléte nemhogy alapszinten, de fokozottabb nívón sem kérdés. Az ottani gyakorlat szerint a világ legtermészetesebb módján miért ne kaphatná meg egy kerekesszékes ember is ugyanazt a szolgáltatást meg kényelmet, ami a testi fogyaték nélkül élő számára a dolgok legegyszerűbb módján kijár. Nálunk viszont? A rokkantellátás természetszerű ügyeiben is a betegeskedőnek kell meggyőznie a szociális hivatalok, a biztosítók alkalmazottját. Ahelyett, hogy ők érdeklődnének a hogylétem és a gondjaim felől, az egészségi állapotom időről időre változó igényei iránt.

Rosszhiszeműség azt feltételezni, hogy a rokkantgondozást nálunk az értelmetlen kapkodás, illetve a valóságot jó, ha hírből ismerő jogalkotás, számos megválaszolatlan kérdés, bürokratikus akadály jellemzi?

Ez távolról sem kizárt. És en - nyi év után is talán meglepő, de ha Szlovákiában valaki olyan szakminisztert keres, aki igazi előrehaladást hozott a rokkantgondozásba, akkor – szerintem – egészen Oľga Keltošováig tanácsos visszanézni. Ezen a téren társadalmi és szakmai szempontból ő szorgalmazta a legátfogóbb reformot. A későbbi esztendőkben inkább lefaragtak annak bevált alapjaiból, mintsem jelentősen bővítették volna megújításra érdemes kereteit.

És a kormány állandó szaktanácsadói bizottsága? Annak ön is a tagja.

Működik, rendre meghozza tanácskozásainak szakmai határozatait. Mi több, az egyes szaktárcák nevesített feladataira lebontott formában is. Azokról a helyekről viszont gyakran érkeznek olyan visszajelzések, hogy ütemezzük át például a különböző akadálymentesítési határidők teljesítésének időpontját... Így nálunk talán abban sincs már semmi különös, hogy olyan meghívót is kaptam egy egészségileg károsultak részére rendezett szakkonferenciára, ahol a tanácskozás helyszínéül megjelölt terembe nem lehetett kerekesszékkel bejutni.

Országosan beszélhetünk egyáltalán tényleges integrációról?

Erre mit feleljek? Igen is, meg nem is. Ha olyan külföldi beruházás jön, ahol ennek eleve megvan a kultúrája, úgy természetes ez az igény. Nálunk viszont még arra is megkésve kellett programot kidolgozni, hogy akadálymentessé tegyük a munkaügyi hivatalokat. Ahogy nemes gesztus például egyegy járdaszegély átalakítása, de ez még vajmi kevés a dicsőséghez, ha az adott településen az A pontból a B pontba szinte képtelenség kerekesszéken a kiszolgáltatottság érzete nélkül eljutni.

Ön hosszú évtizedek óta kénytelen kerekesszéket használni. Van legszebb élménye?

Nem mondanám élménynek, inkább tapasztalatnak. És talán a szerencsémnek. Ugyanis azt gondolom, hogy a saját élethelyzetemben sokkal több segítőkész és értékes, beleérzéssel élő embert ismertem meg, mintha egészséges maradtam volna. Hiszen az ember jónak születik, a gonosz legföljebb később költözik a lelkébe. Ezzel a bizonysággal élem meg a mozgékonyságomban már réges-régen megváltozott életemet.