Kék lagúnák az Atacama-sivatagban

A tüntetések továbbra is zajlottak Chilében, a tartomány székhelyéről, Antofagastából is szomorú hírek érkeztek, de itt a sivatagban mindenki mással volt elfoglalva. A helyiek szerettek volna minél több pénzt keresni, a turisták pedig szerettek volna minél olcsóbban a legkülönlegesebb helyekre eljutni. Ha valaki évekkel ezelőtt megkérdezte volna, mi az a sivatag, akkor végeláthatatlan homokdűnéket képzeltem volna magam elé. Ehelyett holdbéli táj fogadott. Száraz, poros sziklák, kövek, kavicsok, szürke homok. Szállt a por mindenfelé. Persze, itt is vannak homokdűnék, de nem igazán jellemző. Vannak viszont flamingók, lámák, vikunyák. Csak pár napot tölthettünk a sivatagban, és mivel kora délután érkeztünk, úgy döntöttünk, hogy még aznap nekivágunk az egyik látnivalónak, a Hold-völgynek. Viszonylag olcsón sikerült last minute utat foglalni az egyik utazási irodában. Még ebédre is maradt időnk.

Az út valóban holdbéli (vagy inkább marsbéli) tájon vitt keresztül. Fogalmam sincs, milyen a Hold vagy a Mars felszíne nyáron, de valószínűleg ott sincs víz, viszont annál több a por. A sivatagnak vannak olyan helyei, ahol 40 éve nem esett eső. Az első meglepetés a só volt. Úgy nézett ki a táj, mint a kiszáradt tenger. Minden tele volt sóval. Geológus idegenvezetőnk elmondta, hogy az Atacama-sivatag nagyon-nagyon régen valóban tengerfenék volt. A tektonikai és vulkanikus tevékenységek eredményeként emelkedett 2500 méter magasra. A következő meglepetés az volt, hogy a térképeken az Atacama-sivatag olyan, mintha egy óriási meteor csapódott volna be. Vagy valami óriási vulkán hozta volna létre ezt a kalderát. Mindkettő igaz. Egy régi jó valenciai barátom, Valentín még 2016 táján ajándékozott meg egy kisebb meteoritdarabkával, amit itt, az Atacama-sivatagban talált. Azóta is nagy becsben tartom a kis fekete kődarabot. Vulkánokból a környéken pedig van vagy 17. A legközelebbi úgy 30 kilométerre, a 6000 méter magas Licancabur a bolíviai határon.

Hetedmagunkkal egy terepjáróban késő délután úton voltunk, hogy közelebbről is megnézzük a híres Hold-völgyet. Előbb egy jócskán erodálódott hegyhátra vitt az utunk, ahonnan szépen be lehetett látni a völgyet. Akármerre néztünk, akármerre mentünk, sziklák, por, só, hegyomlások, egy-két homokdűne és naplemente várt minket. Nem véletlenül telepítették ide Európa és a világ legnagyobb, legdrágább, legérzékenyebb teleszkópjait. Nincs fényszmog, nincs nedvesség a levegőben. (Még a legmagasabb hegyek csúcsain is csak foltokban van hó. Gleccser errefelé egyáltalán nincs.) Nincs a légkörben semmi, ami torzítaná a kilátást.

Innen a völgybe vezetett az utunk, csodálatos sziklaképződmények között. Néhány ilyen képződményt fantázianevekkel láttak el. Talán a legszebb ezek közül a Las tres Marías, azaz a Három Mária szoborképződmény. Azon tűnődtem, hogy az elmúlás, az erózió is tud lélegzetelállítóan gyönyörű lenni. Márpedig itt minden az elmúlásról szól. És mint később kiderült, ebből egy keveset „sikerült” is magammal vinni…

Mivel közeledett az este, elindultunk egy magaslatra, ahonnan idegenvezetőnk szerint a legszebb a naplemente. Igaza volt. Fantasztikus színekben pompázott ez a holdbéli-marsbéli táj, amikor a nap vörös korongja bezuhant a sziklák közé. Nyilván a turisták serege is hozzáadott egy keveset a látványhoz és a hangulathoz. Miután megittunk vagy három liter vizet, az idegenvezető kiosztotta a reklámban szereplő pisco sour koktélokat és azzal búcsúztunk a Hold-völgy naplementétől vörösre festett árnyaitól.

Másnap kipihenten és szomjasan ébredtünk. Már jó előre befizettünk a következő, egyben utolsó túrára, így maradt elég időnk a szükséges teendők elvégzésére. Repülőjegy-foglalás Santiagóba, hogy elérjük a már meglévő járatot Mexikóvárosba. Buszjegyvásárlás a reptérre, reggeli-ebéd avagy brunch (az angol breakfast és lunch szavak összevonásával képzett szó). Összepakoltunk egy kis hátizsáknyi cuccot a sivatagi túrázáshoz (törülköző, fürdőnadrág) és a kedvenc utazási irodánk elől egy felejthetetlen túrára indultunk.

Lagunas Escondidas Baltinache.

Igen, lagúnák. Méghozzá a legeldugottabb, legkékebb, legszebb, legsósabb (némelyik tó sósabb, mint a Holt-tenger) tavak völgye. Hét kisebb-nagyobb sós vizű tóval. Megközelíteni sem egyszerű ezeket a lagúnákat (azaz tavakat, tavacskákat). Többórányi autózás után jutottunk el a völgy bejáratához, ahol a helyi őslakosoknak fizettünk belépődíjat. A helyi atacamenos őslakosok, közösen az aymara és főleg a Chile középső részén élő Mapuche őslakosokkal nagyon kemény és sikeres csatákat vívtak, előbb az inkákkal majd a spanyolokkal, míg végül a 19. század közepén legyőzték őket a telepesek. Máig harcolnak a jogaikért. Az ide látogató turisták hálásak nekik azért, hogy rendben tartják a környezetet, a zuhanyozókat, a parkolót, és minden nap több ezer liter vizet szállítanak a helyszínre.

Miután leparkoltunk, közölték velünk, hogy mindössze két óránk van körbejárni a tavakat. Mission impossible. Nem is sikerült. Csodálatos, a kék minden árnyalatát felvonultató tavak mellett vezetett az út egészen a legtávolabbi, legnagyobb tóhoz, amelyben megmártózhattunk. Annyira magas volt a sótartalma, hogy lehetetlen volt elmerülni, szinte járni lehetett a vízen. Már alig voltak turisták a környéken, mire észbe kaptunk. Közben megértettük azt is, miért fontos a zuhanyozás fürdőzés után. Miután megszáradtunk, úgy festettünk , mintha jó alaposan beszórtak volna sóval. Vastagon belepte a testünket. Elindultunk a találkozóhelyre, lezuhanyoztunk és felmentünk egy magaslatra, ahol megvártuk a naplementét. Megkaptuk a pisco sour koktélunkat és könyörögtünk az idegenvezetőnknek, hogy engedjen beszállni az autóba, ugyanis olyan szélvihar kerekedett, hogy egymást is alig láttuk a felkavart portól. Örültünk, hogy előző nap sikerült megnézni a naplementét.

Másnap reggel indultunk a legközelebbi, calamai reptérre. Nagyapám papírbőröndjét szokás szerint vegigcsodálták a biztonságiak, aztán elindultunk hazafelé. Előbb Santiago következett, majd Lima, végül Mexikóváros. A majd 13 órás repülés számomra sajnos nem jól végződött. Miután az elmúlt egy-két hetet szinte állandóan 3500 méter felett töltöttük, néha 4800 méter magasan, és a száraz, sivatagi levegő sem túl egészséges, ráadásul gyakorlatilag másfél hónapja állandóan úton voltunk, így teljesen kimerülten érkeztem meg. Engem kerekesszéken vittek le a repülőről, miután 30 körüli pulzust mértek nálam. Legalább a hosszú repülőtéri sorban állást megúsztuk. Megint jól jött az utasbiztosításom. Mint kiderült, komolyabb egészségi problémám volt. Carlost, Paola bátyját, aki autóval és Tlacuache-val, a kutyánkkal, kijött elénk a reptérre, kicsit megvárakoztattuk.

A mexikóiak nagyon szeretnek ünnepelni, még novemberben, halottak napján igazán látványos ünneplésben volt részünk. Megtudtam,hogy a Spectre, a James Bond-film eleje Mexikóvárosban játszódik, és a jelenet annyira megtetszett a helyieknek, hogy azóta, 2016-tól minden évben nagy, jelmezes halottak napi felvonulást rendeznek Zocalotól a Maderón keresztül a Bellas Artes Múzeumig. Ez a novemberi felvonulás és a Reforma sugárúton 50 méterenkén felállított karácsonyi betlehemek és Szűz Guadalupe-szobrok jól keretezték az utazásunkat. A karácsonyt és a szilvesztert Mexikóvárosban töltöttük. Egyrészt az orvosok miatt, másrészt mert elő kellett készíteni mindent a költözéshez Puerto Vallartába.

Azóta már megjártam Budapestet, Pozsonyt, Érsekújvárt és február 7-én visszaérkeztem Mexikóba. Kínában akkor már tombolt a koronavírus. A mexikói repülőtéren ez senkit sem érdekelt. Így utólag visszagondolva az egyórás sorbanállás, az útlevél ellenőrzése tökéletes alkalom egy vírus elterjesztésére. Több ezer kimerült ember, ránézésre a világ összes tájáról, egy csarnokban összezsúfolva kanyarog, lökdösődik, sietne, hogy a csatlakozást elérje, vagy csak egyszerűen elege van már az utazásból. A csatlakozásig volt még pár órám. Paola közben már Puerto Vallartába érkezett, én pedig alig vártam, hogy végre friss levegőn legyek. Rövid, másfél órás repülés után megérkeztem kedvenc pelikánjaimhoz a Csendes-óceán partjára, Puerto Vallartába. Az útinaplóm utolsó sorait önkéntes karaténban írom, és alig várom, hogy elkészüljön a gyógyszerünk, a mexikói kovászos uborka.

Abban a reményben búcsúzom, hogy hamarosan újabb utazás vár ránk. És bárhová vigyen is minket a sors, az már nem lesz olyan, mint a járvány előtt volt. Vigyázzunk egymásra!

Adios Amigos.

Juhász Rokko