Karácsonyunk, az apró titkokból született örömnap

A Párkánytól alig öt kilométerre fekvő településen nincs az a községi ünnepély, amelyen valamilyen minőségben ne működne közre Keszegh Pál is. Az egyébként a párkányi Ady Endre Magyar Tannyelvű Alapiskola magyar–szlovák szakos pedagógusa elsősorban a kulturális-irodalmi rendezvényeken érzi elemében magát, de feleségével több mint egy évtizeden át volt lelkes mentora a betlehemes fiataloknak is, akik a karácsonyi ünnepkör környékbeli hagyományait elevenítették fel. A legnagyobb sikert a falujáró betlehemezés aratta, de készítettek vallásos témájú színdarabokat is, melyeket a régió több településén is bemutattak. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy Ági, a feleség katolikus, férje pedig a református egyház tagja, akkor sejthető, hogy esetükben a hitélet éppen úgy összefonódott, mint ahogy ők maguk kiegészítik egymást.

„Minden ember saját szívének tágassága szerint fogadja be a másikat” – jutott eszembe az ökumenizmust hirdető taizéi Roger testvér egyik mondása, amikor leültünk beszélgetni a nagyszülői örökségből otthonossá varázsolt régi parasztház nappalijában. A beszélgetésbe be-bekapcsolódott a házaspár nagyfia és leánya, akik a szülők után kapták nevüket. A tizennyolc éves, érettségire készülő fiatalember szerint ő már a hatodik Keszegh Pál a családban. A tizenkét éves Ági még nem számolta össze a névrokon ősöket, viszont csuda finom, maga készítette gyümölcsös-piskótás habos tortával lepett meg. Amikor a receptről faggattam, így kezdte: „Az anyu és az apu megpucol és lereszel egy nagy tál almát...” Jót derültünk, s már benne is voltunk az ünnepi kérdéskör kellős közepében.

K. Á.: Nálunk családi hagyomány a közös ünnep. A szüleim a nővéremmel és az öcsémmel együtt hamar megtanítottak

szépen ünnepelni.

A karácsony számomra elválaszthatatlan az emlékektől. A szülői házban a szertartás fénypontja a közös ünnepi vacsora volt, amit mindig a nagymamám, majd az édesanyám készített. Noha már mindenkinek megvan a maga családja, a karácsonyi vacsorát ma is az anyukám főzi. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, a szentestét valamennyien náluk töltöttük. Mára ez annyit változott, hogy délelőtt a nővéremmel és a sógornőmmel segítünk anyukámnak a sütésben-főzésben, de a maga részét mindenki hazaviszi. Az én mindig nótás kedvű édesapám is átadta már fiának és vejeinek a cipótörés jogát, mint egy megtisztelő ajándékot.

A cipótörés joga

K. Á.: A mi családunkban az a szokás, hogy a karácsonyi vacsorához nem eszünk kenyeret és nem használunk kést. Édesanyám már kora hajnalban fölkel, és bedagasztja az ünnepi cipónak való tésztát. Négy egyforma, kenyér nagyságú kerek cipót süt, minden családnak egyet. Ima után ezt a cipót aztán mindig a ház ura töri meg és osztja szét. De minden mást is törünk, az ostyát és az almát is, mert „az Úrjézus is megtöretett érettünk”. Katolikus család vagyunk, de Pali is elfogadta ezt a szokást. A karácsonyi menü nemigen változott, ma is azt esszük, amit a felmenőim főztek egykor, legfeljebb otthon készítek egy kis krumplisalátát a sült hal mellé. A vacsorához tartozik még a fokhagyma, hogy egész évben erősek legyünk, és a diótörés, mert a dióbélből kis titkok derülhetnek ki a családtagok jövendő egészségéről. S mindig van méz és gyümölcs is az asztalon. A tejfölös-gombás káposztaleveshez apukám már hónapokkal az ünnep előtt begyűjti és szárítja a gombát, és a mákból is eltesszük a legjobbat a gubához. Amit csak lehet, a háztájiból biztosítunk be, így a friss túrót is, a barátfüléhez. A család szokásai közé tartozik az is, hogy az ünnepi vacsorán mindenkinek, a gyerekeknek is jár egy korty erős pálinka. És az édesapám szenteste mindig kivisz az istállóba és az ólakba egy-egy fenyőágat az állatoknak is.

Nálunk a vacsora helyett rendszerint estebéd van, mert Párkányban, a református imaházban általában ötkor tartják a karácsonyi istentiszteletet. Ha tehetjük, együtt megyünk, s csak utána következik az ünnepi étkezés. Majd természetesen az éjféli mise, amelyen szintén valamennyien részt veszünk.

K. P.: Én annak idején Komáromból kerültem Párkány környékére, rövid ideig működő első házasságom folytán. Édesapám martosi, édesanyám pedig pozsonyi származású. Édesapám, amíg tehette, beiktatás nélküli helyettesítő lelkész volt, de egy időben politikai okokból oda is kellett hagynia a hivatását, s csak évtizedekkel később rehabilitálták. Ám ennek ellenére, vagy éppen ezért tisztes református nevelést kaptam, napi szinten éltünk az Isten igéjével. Fiatal felnőttként ugyan nemigen gyakoroltam a hitemet, viszont meg sem tagadtam soha. Pedagógus lettem, de a doktorátust a családi hátterem miatt már nem engedélyezte az akkori hatalom. Köbölkúton kezdtem tanítani, majd több évig itt, a szomszédos falu iskolájában, Ipolyszalkán dolgoztam. És a sors fintora, hogy mint politikailag megbízhatatlant épp engem bíztak meg az úttörőszervezet vezetésével. Ez egyébként többféle értelemben is jó iskola volt. Egy régi zárdaépületben tanítottunk, kályhával fűtöttünk, és mégis nagyszerűen ment az oktatás. Jómagam pedig menet közben megtanultam szervezni. Foglalkoztunk mindenfélével, a versmondástól a színjátszáson át a sportlövészetig, a tűzoltóversenyekig. Az 1980/81-es tanévben hívtak át a párkányi alapiskolába, azóta ott dolgozom. Nehezen szoktam meg a vidéki életformát, Áginak annyival könnyebb volt, hogy ő haza jött.

K. Á.: Igen, én a párkányi gimnázium elvégzése után még két évig tanultam Tornalján, a közgazdasági szakközépiskolában. Azután némi kitérővel pedagógus lettem a Karvai Mezőgazdasági Szakközépiskolában. Jelenleg virágkötészetet tanítok.

A megismerkedés

K. Á.: Hát az nem volt nehéz. Nálunk, mind a faluban, mind a családunkban nagy hagyománya van a színjátszásnak. Garamkövesd nagyon közel van Párkányhoz, a nagyanyámék Esztergomba jártak piacozni, polgáriasabb lett a viseletük, és a néphagyományok nagy része hamar elfelejtődött. Helyette mindig rengeteg színdarabot játszottak. Aztán a nővéremet követve én is egészen fiatalon bekapcsolódtam a Csemadok munkájába, falunapokat szerveztünk, lucázásokat, disznótorjárásokat elevenítettünk fel a fiatalokkal, és játszottam is, előbb az itteni, majd a párkányi színjátszó körben. Ott akkor már Pali rendezett. Egyre többször ültünk le beszélgetni, egyre gyakrabban látogatott el hozzánk... Valahogy így kezdődött. ’86-ban házasodtunk össze. Az itteni kötelező polgári szertartás után Pozsonyban volt egyházi esküvőnk a katolikus és a református templomban is. Nekünk meg nem okozott gondot, hogy más-más felekezethez tartozunk. Hiszen végül is az egy igaz Istent szolgáljuk, és én úgy gondolom, hogy az egyszerű embernek az a legfontosabb, hogy mindenkivel szeretetben éljen, tartozzék a másik bármilyen valláshoz vagy felekezethez. Szép példája ennek a megértésnek az az ajándékozás, ami Pali családjától jutott nekem. Református hagyomány, hogy a gyülekezet tagjai mindig félretesznek anyagi javaikból egy tizedet, valamilyen nemesebb célra. Nos, a férjem református keresztanyja, Gizi néni ezt az összeget nekem ajánlotta fel, amikor a rendszerváltozást követően jelentkeztem Pozsonyba katolikus hitoktató képzésre. Ebből tudtam utazni, könyveket vásárolni. Nekem tehát nem kellett elhagynom a saját örökségemet, a hitemet, amit az anyanyelvemmel az édesanyámtól kaptam. Palival együtt vallom, hogy a házasságban a legfontosabb a közös erkölcsi értékrend. A fiunk református lett, a leányunk katolikus. De ahogy mi, ők is mindketten átjárnak a másik felekezetébe. És nem csak szóban, hanem a gyakorlatban is: Palkónak nagyon sok barátja van a katolikus srácok között, a leányom pedig alig várja a református nyári táborokat.

K. P.: A belsővé tett hit aranyszabálya az emberszeretet, és ebben, azt hiszem, minden vallás egyetért. A gyerekeink úgy nőttek fel, hogy tudják, az emberek járhatnak más-más utakon, de ezek a hitben végül mind Istenhez vezetnek. Nem tagadom, hogy idáig eljussak, nekem is meg kellett járnom a magam damaszkuszi útját. De hogy ne használjak nagy szavakat, a házasságunk első próbája a nászutunk volt. Tizenhetedmagunkkal indultunk ugyanis nászútra, az az évi honismereti kerékpártúrán. Egészen Ágcsernyőig kerekeztünk, Ági pedig az édesapjától kölcsönkapott Trabant-kombival vitte előttünk a felszerelést. Tény, hogy akkoriban mindenben benne voltunk. Mára én kicsit itthonülőbb lettem, a feleségem utazik többet.

K. Á.: Pár évvel ezelőtt elkezdtem csuhézással és szalmafonással foglalkozni. Nagyon sok táborban jártam, Magyarországon és Erdélyben is. A sústyababák mellett betlehemeket, állat- és emberfigurákat s egyéb kompozíciókat is készítek. Szuper jó szamarakat tudok csinálni! A sústyázást egy ideje oktatom is, Vágsellyétől Ipolyságig rengeteg helyre hívnak. Van, hogy egyszerű pillangókat, csuhébabákat készítünk egy-egy gyerekcsoporttal, de a felnőttek, elsősorban pedagógusok oktatásával is foglalkozom. Ilyenkor, karácsony előtt különösen sok helyről kapok felkérést bemutatóra. Itthon alig néhány darabot őrzök, a legtöbb munkámat elajándékozom, vagy beviszem a nővérem párkányi virágüzletébe. Az Éva boltban aztán elkel a kisbárány mellett a legegyszerűbb baba is, van, hogy akár virágcsokrot is díszítenek vele. Nagy örömömre a kislányomnak is jó a kézügyessége, szereti fonni a szalmát, hajtani a nedves kukoricasústyát. Mi karácsonykor is ilyen, magunk készítette kis ajándékokkal szoktunk kedveskedni egymásnak. Ági lányom rengeteget rajzolt, és varrta a keresztöltéses terítőket a nagyiknak, Palkó fiam pedig eleinte hegedűszóval köszöntötte az ünnepet, majd pedig a nyári munkával keresett pénzéből tett félre. Szeret lovagolni, s az elmúlt években nyaranta a Párkányba érkező turisták gyerekeinek tanította a lovaglást. Az adventtől karácsonyig tartó időszakban jön el aztán a kis titkok nagy rejtegetésének az időszaka.

K. P.: Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezeket a kis titkokat nagy öröm elkészíteni és megkapni, de eldugni annál nehezebb. A gyerekeink ugyanis mindenütt megtalálják. Rejtettük már a szénapajtába, a lakás legvalószerűtlenebb zugaiba. Ha telik rá, van egy nagy közös ajándék is. Tavaly karácsonykor a nejem találékonyságának köszönhetően sikerült igazi meglepetést szereznünk a gyerekeknek.

K. Á.: Tönkrement a mikrosütőnk, és az új lett a karácsonyi ajándék. Persze, ahogy megvásároltuk, még az ünnep előtt pár nappal kicsomagoltuk. De azért a dobozt odatettem a fa alá. Egyik gyereket sem érdekelte különösebben, de azután mégis belenéztek. És jött a nagy sikítás, mert a mikrósdobozban benne volt az egész évben anynyira vágyott DVD-lejátszó! Na, ezen az egy helyen nem kutakodtak előzőleg... De azért mi úgy vagyunk az ajándékozással, hogy az említett kis titkok aranyozzák be igazán a családi ünnepet. Csodálatos élmény, amikor egy karácsonyváró rendezvényen a kisgyereknek sikerül apró sústyaangyalkát vagy szalmamadarat készítenie, és ragyogva mondja, hogy ez a kis titok lesz majd az anyu, ez a másik pedig az apu külön ajándéka. Hogy pár szál szalmából, néhány csuhészálból, vagyis hogy a majdnem semmiből igazi karácsonyi szeretetvarázs születik.