Kántálás Péderben békés egyetértésben

A Mikulás is bizonyára gumicsizmában járta a falut, mert reggelre ott találtam sáros lábnyomát a küszöbön. Persze, az is lehet, hogy valamelyik gyermekem felejtette el letörölni a lábát, hisz lázas izgalmukban szinte percenként jártak ki az ajtón, hátha sikerül meglesniük a jóságos Télapót. A gyerekek már levették a padról a szánkót, talpát bekenték gyertyaviasszal, meg levelet is írtak a Jézuskának, hogy ne feledkezzen el korcsolyát tenni a karácsonyfa alá, mert bizony ők egész évben jók voltak.

Advent utolsó hetében aztán az égiek is úgy gondolták, hogy mégsem illik Jézus születésnapján sáros cipőben járatni az embereket a Földön, és egy reggelre hópelyhekből szőtt vékony kristálytakarót terítettek a tájra. A hőmérő higanyszálát meg aláparancsolták a piros csíknak, nehogy kárba vesszen a hófehér égi szövet. Néhány ujjnyi volt csupán a hó, mégis tisztaság ragyogta be tőle az egész falut. Végre eljött a szenteste. A gyerekek mindenről megfeledkezve mártózkodtak az ajándékbontás örömébe, szüleik pedig gyermekeik, szeretteik boldogságában gyönyörködtek. Mindenki családja körében, az otthon simogató melegében ünnepelte Isten fiának születését.

Azért vannak néhányan, akik feláldozva a meghitt családi estét meleg csizmát húznak, kabátot öltenek és nekivágnak a falunak, hogy megénekeljék a csodát minden házban, minden családnak. Este hat óra körül kántálásra gyülekeztek az emberek a falu közepén. Fiatalok, idősebbek, katolikusok, reformátusok. Ilyenkor nem számítanak sem az évek, sem a vallási hovatartozás. Egy magasztos cél vezérli a maroknyi csapatot – megvinni a hírt, megénekelni Krisztus születését a falu minden házában.

Két kisebb csoportra osztva indultunk neki a már megszokott útnak. Elöl megy a csengős ember, aki, mint egy hírhozó, a csengő hangjával jelzi az otthoniaknak – megjöttek a kántálók! – Dícsértessék a Jézus Krisztus! – szól köszöntésünk. – Mindörökké, ámen! – jön a válasz az ajtó mögül, és már el is kezdjük: „Mennyből az angyal eljött hozzátok ...”

Az ének végeztével kellemes ünnepeket kívánva megköszönjük a templomra szánt adományt, és megyünk is a szomszéd udvarba. – Áldás, békesség! Istennek dicsőség! – köszöntjük egymást. „Krisztus Urunknak áldott születésén ...” – hangzik fel az ősi dallam, a ház gazdája feleségével énekli velünk együtt az ajtó előtt.

„Dicsőség mennyben az Istennek, békesség Földön az embernek” – szól az ének mindazoknak, akik együtt élnek békében és szeretetben úgy, hogy különböző vallást gyakorolnak.

Lassan elfogynak a házak, amikor halljuk a másik csoport énekét a túloldalról. Az utolsó egy-két házba már együtt megyünk, hogy aztán dolgunk végeztével az éjféli mise kezdetéig még együtt tölthessünk egy-két órát. Mindenki szívesen, örömmel fogadott, egyedül a kultúrház erkélyén felejtett rozsdás csillag vicsorgott ránk mérgébe belevörösödve, mert néhai fényét teljesen elhomályosította a betlehemi csillag ragyogása.