Kánikula

Hárman voltak. A legfiatalabb, húsz év körüli srác, üveges szemmel bámult rám. Pár másodpercig nézett, s mint egy kutya, vakkantott egyet. – Mi van, mit bámulsz?

Majmot – gondoltam, de nem szóltam semmit. Láttam a tekintetén, hogy vagy sokat ivott, vagy belőtte magát. Szedtem a lábam, ahogy csak bírtam. Kellett ez nekem? Miért nem bámultam inkább a csillagos eget? Többször hátranéztem, nem jön-e utánam. Szerencsém volt, nem bírt felállni. Többszöri próbálkozás után feladta, viszszarogyott a padra. Tisztes távolból figyeltem őket. A másik kettő sem volt jobb állapotban. A szavak, melyek elhagyták ajkukat, nem tűrnek nyomdafestéket. Mindez délután kettőkor.

Elindulok. Elég volt a látványból. A sétálótéren ballagok, s egyszer csak egy hatalmas csattanást hallok. Oldalra nézek, abba az irányba, ahonnan a hangot hallottam. Hat év körüli fiúcska vérvörös arccal, patakzó könnyekkel, bámul a semmibe. Ott a téren hatalmas taslit kapott az anyjától. Hogy miért? Nem tudom, de valahogy nem is érdekelt. Néztem az anyát, aki szidta, gyalázta gyermekét. Hangosan, nem törődve a sétáló tömeggel. A légy zümmögését lehetett hallani a csendben. Mindenki dermedten figyelte a lelketlen anyát. Szólni senki sem szólt, hiszen nincs is értelme. Mindenki úgy neveli a gyermekét, ahogy akarja. Ki szeretettel, ki veréssel.

Szörnyű nap, és még nincs vége. Pár órával később ugyanott egy másik anya kerékpározott a lányával. Megálltak, hogy lelakatolják a bringákat. A közeli padokon idősek, fiatalok pihentették végtagjaikat. Elmélyülten beszélgettek, majd egy hatalmas ordítás törte meg a békés nyugalmat. – Az anyád ... ! – és egy vulgáris megjegyzés, hogy a Teremtő mit cselekedjék

Az összes szempár rájuk szegeződött. Az anya nem zavartatta magát. Tenyerével kettőt ráhúzott lánya fejére. Szegény pedig csak állt, összekulcsolt kezekkel, némán, megalázva.

Hőgutát kapott ma mindenki? Megbolondult a világ?

Dehogy. Ilyenek vagyunk.