Kákabelű malackodó s a tyúkudvar

Minden túlzás nélkül mondhatom, nagyon szép gyerekkorom volt, köszönet érte a szüleimnek és a nagyszüleimnek – na jó, azért a húgomnak is. Annyit alhattam (persze, csak akkor, ha nem kellett óvodába, iskolába menni), játszhattam, olvashattam, amennyit csak bírtam. Ha valami ezt az idillt beárnyékolta, az az evésre való folytonos unszolás volt, amely elsősorban nagyanyáim részéről jelentkezett. Vékony dongájú gyerek voltam (na, most aztán sokan, akik felnőttként ismernek, néznek egy nagyot), ahogy mifelénk mondják, amolyan „kákabelű”, ettem én, csak hát sosem annyit, hogy az látszott volna (ó, boldog gyerekkor!). Szerettem a palacsintát, a párolt buktát (mint minden rendes gyerek), a tojásos nokedlit és a borsólevest, de körülbelül itt véget is ért azon „rendes” ételek listája, amelyeket szó nélkül hajlandó voltam megenni. Az olyan borzasztó ízű, gyanús küllemű zöldségfélék, ételek, mint a paradicsom (bármily „állapotban”), az ecetes-cukros lébe áztatott, fejét vesztett saláta vagy a tökfőzelék szóba sem jöhettek. Annál nagyobb kedvvel ettem (volna) az olyan „rendetlen”, egészségtelen, fogrongáló és ezáltal gyerek közelébe sem való finomságokat, mint a cukorka nagyságúra darabolt és szemenként csomagolt törökméz vagy a macskanyelv. Anyukám – a húgommal együtt – még orvoshoz is elvitt, merthogy szerinte nem ettünk rendesen és eleget. Azóta sem tudom, hogy a belém pumpált B12-es injekciók vagy a serdülő, fiatal szervezet parancsszavára, de egyszeriben fene nagy étvágyam kerekedett. A kúra túl jól sikerült, mert az evéssel azóta nincs gondom – az egyik kedvenc időtöltésem. Annak ellenére, hogy anyukám szerintem nagyon is jól főz, inkább a nagymamáim főztjének, pontosabban az általuk kreált süteményeknek az édes emléke maradt meg bennem. Hatéves koromig apukám szüleinél laktunk, apai nagyanyám volt hát az első, aki megpróbált hatást gyakorolni a bimbózó ízlelőbimbóimra, nem sok sikerrel. Szegény, még a széltől is óvott, mielőtt vizet vagy valami mást ittam, ami esetleg hideg is lehetett, figyelmeztetett, hogy melegítsem meg a számban, a kedvenc Miláčikomat meg a tejfölömet is előbb rendszeresen és módszeresen megmelegítette (szerintem inkább fölforralta, ehetetlenné tette), mindezt a legjobb indulattal, nehogy az egyszem unokájának megfájduljon a torka. Hozzáteszem még, hogy annyi lágy tojást azóta sem ettem, mint életem első tíz évében. Nagyapám viszont mindig az én oldalamon állt, és gyakran csitította a mamát, hogy hagyjon már nekem békét, eszem én, ha akarok. Családunkban teljes az egyetértés abban, hogy olyan finom, ropogós pogácsát, mennyei pozsonyi kiflit, aranyló húslevest, amilyet szegény mama csinált, nem süt-főz senki. A kristálycukorba forgatott szalajkás süteményét viszont mi, unokák inkább csak a szánkban forgattuk, jobban örültünk, ha nap-hold sütit hozott. Anyai nagyanyám a hólabda és a négerpogácsa nevű sütemények gyártásában jár élen, de ő volt az, aki a hajdan szintén rossz evő húgomat megtanította enni: együtt habzsolták, borzalom, a lekváros meg a kakaós tésztát. Első komoly, a konyhaművészet terén elért sikerem nekem is a hét évvel fiatalabb húgomhoz kötődik. Mindentudó nagytesóként a megszokott kenyér helyett kiflit karikáztam le és sütöttem ki, majd „kotlett” fantázianév alatt tálaltam Rékának, aki aztán egy szuszra föl is falta; jobban esett neki, mintha „csak” bundás kiflit evett volna. A „hazai ízek” mellett a barátnőimmel és az osztálytársaimmal (de azt hiszem, bízvást kijelenthetem: a kortársaimmal) együtt előszeretettel ittam az instant porból tej hozzáadásával mixelt hideg, banános italt, nyaltam a sárga-rózsaszín papírtasakba csomagolt, gyümölcsízű „sumenkát”, a hosszú, ceruzaszerű és sokszínű nyalókát; ettem kiskanállal vagy jobb híján anélkül a pudingport; a szám is öszszeragadt a tubusba csomagolt kakaós, karamelles ízű vagy natúr sűrített tejtől, vagy a gyártója után „stolverknek” becézett sokszínű, papírjába olvadt cukorkától; rágtam a leginkább Magyarországon kapható színes és gömbölyű „rágósorozatokat” vagy a szenzációszámba menő fekete Negro meg a hazai rózsaszín Pedro rágót.

Virágföldet, vakolatot, homokot, moslékot, uram bocsá’, tyúktracscsot a legtöbb gyerekkel ellentétben én sosem kóstoltam; de azért mégsem lógtam ki a sorból, összeettem – ha tücsköt-bogarat nem is, de – sok furcsaságot. Az oviban például az óvó nénik és egymás figyelmét kijátszva fölcsipegettük az udvaron bőségesen termő papsajt kis, leginkább összegöngyölödött hernyócskára hasonlító termését (?), még az sem riasztott vissza, hogy a tapasztaltabbak, okosabbak azt terjesztették, hogy kukac nő tőle a hasunkban. Hogy ez a papsajtevés mennyire általános óvodai divat volt, az is bizonyítja, hogy életem párja, aki abban az időben az ország egy másik szegletében gyerekeskedett, szintén bőségesen fogyasztott az ő ovijuk udvarán is gazdagon termő csemegéből. Később, kisiskolásként színes rágót gyártottunk: mivel a legtöbb kapható és hozzáférhető rágógumi egyhangúan fehér volt, a csavaros eszű ötletgazdát követve ki-ki belecsomagolt a rágójába egy, bármely színű ceruzából azon frissiben kitört hegyet, s pár perc intenzív rágózás után kész is volt az egyedi rágnivaló. Falusi gyerekként megadatott, hogy betegre ehettem magam zöldborsóval, sárgabarackkal („szóló szőlő” és „mosolygó alma” is termett, de ezek iránt valahogy nem éreztem akkora vonzalmat). A barackmagokat aztán a húgommal gondosan összegyűjtöttük, és egy idő után – mikor már a bennük lakó „lakó” megszáradt – megtörtük, és a káros voltuk felől terjengő hírük ellenére mi bizony megettük.

Kisgyerek koromban gyakran sündörögtem az apai nagyapám körül. A nagyszüleim malacot is neveltek, és „nagyapa-öregapa” mindennap, amíg az „emberi fogyasztásra kevésbé alkalmas” (túl kicsi, krumpliásáskor túlságosan összeszabdalt stb.) krumpliból futotta, főzött egy adagot a csocsának, ebédre. Sosem ettem azelőtt héjában főtt krumplit csak úgy, magában, de az ütött-kopott fazékban főzött és hasonlóan viharvert kannában feltálalt malackoszt láttán ehetnékem támadt. Attól a naptól kezdve aztán, amíg a krumpli tartott, minden etetéskor „malackodtam”: meghámoztattam magamnak pár darabot. Nagy sikere volt nálam a kacsazsíros kenyérnek is, pláne, ha máj is került rá. Vagy hétéves lehettem, mikor szüleim a szomszédoknál helyeztek „letétbe” egy nagy karaj zsíros kenyérrel egyetemben. Már nem tudom, hogy keveredtem az Anni néni tyúkjai közé, csak egy biztos: egyikük szemet vetett rám, pontosabban a kenyeremre, és gyors mérlegelés után (kis gyerek + nagy szelet kenyér = könnyű préda) kikapta a kezemből a kenyeret, és elszaladt. Na, azóta tapasztalatból is tudom, milyen könnyfakasztó érzés, ha valakinek elviszi a tyúk a kenyerét.

Gyerekkorom néhány kedvence – kekszek, csokik – nagy örömömre azóta is (csak egyre drágábban, de) kapható, remélem, unokáim is falni fogják csakúgy, mint anyukám „eurokompatibilis” kacsamáját.