Jövőink eleve múltak?

Ezekben a zabolátlan fantáziákban a gyermeki képzeletet repülő járművek, villódzó fényű színes kütyük és szuperszonikus gépek, a modernitáson túlmutató társadalmak, vagy távoli bolygókon élő emberi közösségek – alkalmanként idegen lényekkel való közösségben működve, vagy ezekkel konfrontálódva – népesítették be, akik új kommunikációs lehetőségekkel operáltak és szédületes sebességű közlekedési eszközök segítségével utaztak. Az izgalom egyik legnagyobb katalizátorát mindig az elképzelt jövő megfoghatatlanul távoli perspektívája nyújtotta, a korlátlannak tetsző lehetőségeken pedig felszabadítóan szabadon, kötöttségek nélkül lehetett lubickolni.

Pedig, úgy véljük, a következő évtizedről alkotott vízió és a jelenben gyökerező alternatívákból eredő közeljövő szellemi végigbogarászása lehet legalább oly izgalmas, mint az egészen távoli jövő elképzelése. Ráadásul ez a feladat olyan intellektuális kihívás is, amely a gyermeki fantázia korlátlanságához képest komoly felelősséggel is párosul. A Magyarország 2030 című kötet szerzői azt vallják, hogy „[e]gyetlen ország sorsa sincs előre megírva. Egy nemzet sem kijelölt vágányon halad a megváltoztathatatlan jövő felé. Minden generáció számára adott a lehetőség, hogy új célokat keressen és új lehetőségek után kutasson.” Ehhez azonban egyetlen generáció sem spórolhatja meg, hogy tisztázza a helyzetét (hogy áll ma?), a célját (hová szeretne eljutni?) és az ehhez szükséges eszközöket (hogyan szeretnénk oda eljutni?).

A tudós „jósok” és a kitörés kritériumai

De kik is azok a személyek, az intellektuális tudás talajáról elrugaszkodó asztronauták, akik a vágyott jövőre vonatkozó elvárásaink horizontját a jelen adottságaihoz és az ebből eredő reális lehetőségeihez igazítják? Mindenekelőtt a kötet szerkesztői, Boros Tamás és Filippov Gábor – előbbi európai uniós és kommunikációs szakértő és  politikai elemző, utóbbi  politikai eszmetörténettel és a szélsőjobboldali mozgalom európai történetével foglalkozó történész és politológus. Mindketten a hagyományos pártpolitikai-ideológiai szembenállásokat és a 21. század kihívásaira hosszútávú válaszokat kereső, nemrég alakult agytröszt, a kötet egyik kiadójaként is közreműködő Egyensúly Intézet vezetői (Boros igazgatóként, Filippov kutatási igazgatóként). Mellettük szerzőként működtek közre az Intézet kutatói, Bartha Dániel kül- és biztonságpolitikai szakértő, az Intézet külügyi igazgatója, Farkas Zsombor szociálpolitikai szakértő, egyetemi adjunktus, Kozák Ákos, az Intézet társalapítója, közgazdász, szociológus és Szilágyi Katalin, az Egyensúly Intézet külső szakértője, közgazdász, egyetemi oktató. A szerzők a jövőbe vezető úthoz három dolgot tartanak elengedhetetlennek és nélkülözhetetlennek a kitöréshez:

Ahhoz, hogy a társadalmi együttműködés képessége és az emberek közötti kapcsolatok javuljanak, először is „jövőbe mutató, pozitív nemzettudatra van szükség”. Amint azt megállapítják, ma ez nincs. Ehelyett atomizált társadalomban élünk, az egymás iránti bizalmunk megrendült és nem nagyon bízunk a saját szomszédunkban sem. Ráadásul a múltra építhető jövő helyett ma zömmel a múlton rágódunk, a múlt traumáit hordozzuk és ezekkel élünk. Nemzeti érzésünket pedig leginkább „az elfogyástól és az eltűnéstől való félelem táplálja”.

Másodsorban – vélik – a magyarság mentális egészsége – és az ebből táplálkozó jólléte és lelki egyensúlya – sem mutat rózsás képet. 2020 átlagmagyarjában magától értetődővé kell válni az együttélés közös szabályai betartásának, ehhez ugyanakkor az a bizalom is kell, hogy a hétköznapi emberek mellett a közös szabályokat a hatalom is betartja, az állam pedig „átlátható és kiszámítható környezetet biztosítva megfelelő lehetőségeket biztosít a gazdaság szereplőinek az értékteremtésre”. Ehhez tiszta közélet, átlátható és valódi verseny és a korrupció sikeres visszaszorítása szükségeltetik.

A szerzők szerint a rendszerváltás és az Európai Unióhoz való csatlakozásunk óta az országba befolyt pénzeket bár racionálisabban és hatékonyabban is felhasználhattuk volna, „[s]zállítási, utazási és digitális infrastruktúránk nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő”. A humán tőkébe (a magyar emberekbe) való beruházásunk mértéke ugyanakkor szerény, pedig nekünk is ez (lehetne) a legnagyobb erőforrásunk. Ez a fejlődéshez szükséges harmadik nélkülözhetetlen elem. Az ország szegényei és gazdagjai közti jövedelmi és vagyoni különbségek egyáltalán nem olyan riasztóan nagyok, mint azt gondolni szoktuk – még ha ez az arány az elmúlt években nőtt is –, a számadatok szerint ebben az összevetésben sem az európai átlagtól, sem pedig a legfejlettebbnek tekintett skandináv államok átlagától nem maradunk el túlságosan. A szerzők hihetően állapítják meg, hogy ennél sokkal nagyobb baj, és tulajdonképpen ez az igazi probléma, hogy a valódi gondot „a szélsőségesen alacsony bérszínvonal” jelenti, azaz, egy magyarországi szegény jövedelme messze elmarad egy fejlettebb országokbeli szegényétől.

Mi a magyar ma?

A szerzők és szerkesztők közös tudását és tapasztalatát összegző kötet talán legfontosabb része nem is annyira a közeljövő, hanem maga a jelen, az a kiindulási pont, ahol pillanatnyilag a magyar társadalom tartózkodik. Jelesül: mi a magyar ma, hogyan él és milyen az az ország, ahol él? A társadalomtudósok szerint általánosságban a magyarok túlnyomó többségére – természetesen nem mindenkire, hanem valóban a többségre – jellemző az individualizmus magas szintje – vagyis az egyéni érdek primátusa a közösségi érdek előtt. Ezt a bizalomhiányt maguk is jelentős részben öröklöttnek tartják, amikor azt a 20. századi önkényuralmi rendszereinek kiszolgáltatott, hagyományos közösségeitől megfosztott és magára hagyott egyének reflexeiből eredeztetik. A történelmi traumák és tapasztalatok miatt az egyén bizalma idehaza legfeljebb a legszűkebb családjáig és rokonságáig terjed, a civil aktivizmus szintje amiatt alacsony, a nemzet egészéhez fűződő bizalom és összetartozástudat pedig – és ezzel nagyon meglepő volt szembesülni – éppenhogy emiatt „túlságosan gyenge”. Kevés dologban mutatható ki nagyobb konszenzus –állapítják meg –, mint abban, hogy az intézményekkel, az állammal és a hatóságokkal szembeni bizalmatlanság inverzeként az  átlagmagyar leginkább a családjában bízik. A család primátusa ezért megkérdőjelezhetetlen közös magyar nevező. Ehhez képest meglepő a magyarok kettős viszonyulása magához az államhoz: e viszony jelentős mértékben „törzsi gondolkodás alapú” (azaz döntően párthovatartozás szerint ítélik meg az állami teljesítményt), az abba vetett bizalom nem túlságosan jelentős, „cserébe” viszont magyarok tömegei várják az államapparátustól az országban tapasztalt jövedelmi különbségek csökkentését, különösen pedig a másik „nemzeti ügy” fenntartását: „a mindenki számára elérhető, államilag biztosított egészségügyét”.

Úgy véljük, a szerzők és a szerkesztők a lehető legszélesebb szempontrendszer szerint igyekeznek felmérni és reálisan bemutatni a helyzetet. Ezért a másokhoz fűződő lelki/mentális beállítódás mellett egyaránt vetik alá elemzésnek és helyezik összeurópai összehasonlítási keretbe a magyar társadalom szegénységi mutatóinak szomorú „számait”, az összehasonlításból látszódó rossz egészségügyi helyzetet (a szív-, érrendszeri és daganatos betegségekben szenvedők és ebben elhunytak magas arányát, az átlagmagyar korai halálát, a dohányosok és cukorbetegek magas számát), a magyar közoktatás rendszerének alapvető problémáit – amit egészében véve a versenyképességre ható talán legfőbb hátrányként jelölnek meg. A hazai cigányság helyzete, az egyenlőségi helyett igazán fontos szegénységi problémák, vagy az indokoltnál és lehetségesnél alacsonyabb gazdasági teljesítményt és innováció szintén helyet kap az elemzésben.

De hisz lehet talán még

A szomorú tényeivel együtt is letehetetlen, remekül megírt és strukturált kötet a szerzők definíciója szerint, vállaltan, „jövőorientált, alternatív, politikai-gazdasági-társadalmi vízió”, amely „olyan diskurzust igyekszik megalapozni, amelyhez bárki, bármely ponton, a saját ideológiai hátteréből kiindulva csatlakozhat”. A jelen mindenképpen szomorú, és ha alapvető dolgokon nem történik változás, akkor úgy tűnik, a helyzetünkből riasztó jövőkép bontakozik ki. A szerzők ugyanakkor a lehetséges horizontok feltérképezése, az igazi nemzeti sorskérdésekkel való szembenézés és a jövő Magyarországának gazdasági, mentális, társadalmi és bizalmi kontúrjainak felrajzolása mellett a jövő várható környezeti, politikai és gazdasági kihívásait, ezek hatását – és az ezekből levonható tanulságot is felvillantják, a felkészülés lehetősége ezért adott.

A Magyarország 2030 című kötet több, lényeges mutató alapján igyekszik reális képet mutatni az olvasóknak arról, hol állunk ma. Milyen reményeik, félelmeik és értékrendjük van összességében a „magyaroknak”. Mit várunk az államtól és mit vagyunk hajlandók cserébe feláldozni. Milyen a munkakultúránk, mit gondolunk a piacgazdaságról és az egészséges versenyhelyzetről. Mi a szegénység ma a számok nyelvén, és kiket tekinthetünk szegényeknek. Meddig élünk, valamint mikor és miben halunk meg? Milyen a közoktatás helyzete nálunk, és van-e esélye egy, a legnagyobb magyarországi kisebbséghez, a cigánysághoz tartozó gyermeknek kitörni az előítéletesség csapdáiból. Egy periférián élőnek mekkora sansza van a társadalmi mobilizációra. Milyenek a jövedelmi viszonyaink, mire sajnáljuk a pénzt, és mire szeretünk költeni?

A reális önismeret nemcsak az egyének szintjén elengedhetetlen, de a nemzetek szempontjából is létfontosságú ahhoz, hogy a kívánatosként kitűzött célokat elérni, vagy azokhoz legalább közelíteni lehessen. Erőnk és pozíciónk rosszul történő felmérése eleve irreálissá teszi a kitűzött célokat és hiteltelenítheti az ahhoz rendelt erőfeszítéseket. Ma igazán nagy kilengésekkel nem állunk lényegesen rosszabbul a hozzánk hasonló makrogazdasági, demográfiai, földrajzi adottságú és történelmi hátterű országoknál, ugyanakkor a hagyományosnak számító referenciaországainktól való lemaradásunk nőtt. A társadalmi tükörként felfogható kötet nemegy megállapítása talán lelombozó, megdöbbentő és kijózanító, de végkövetkeztetésében mégis óvatosan optimista hangot üt meg. Ebben, a szerzők bizakodásában akkor is van valami megnyugtató, ha racionálisan tisztázzák, hogy a kiinduló helyzetünk korántsem a legjobb (de nem is a legrosszabb), nincs csodafegyverünk és biztos receptünk sincs, az „utazás” pedig eleve elég kockázatosnak tűnik, de a siker elérése mégsem egészen reménytelen.

A szerzők azt sugallják, a biztos változás és az állandónak ható bizonytalanság időszakában is lehetünk sikeresebbek, jobbak és okosabbak, és ha jól csináljuk, átugorhatjuk azt az árnyékunkat, amit az elmúlt száz évben – koronként más-más okok miatt ugyan – egyszer sem sikerült. A kötet így egyáltalán nem csak a jelenünkről és az ebből felsejlő következő tíz évünkről szól, hanem a következő évtizedeket is pozitívan befolyásoló terápia lényegesen hosszabb perspektívájáról. Hogy higgyük el: a helyes diagnózis felismeréséből tényleg lehetséges a középmezőnytől való elszakadás, a strukturális hátrányaink legyűrhetők, jó kitörési lehetőségek pontos meghatározásával pedig számos országhoz hasonlóan Magyarország is akár „a félperifériáról akár egy-két évtized alatt a világ leggazdagabb, legversenyképesebb államainak sorába juthat”.

Mindannyian jól járnánk, ha a szerzők és a szerkesztők derűlátó tervei szerint jutnánk el a kívánatos 21. századba. Hogy most az egyszer ne a kötet előszavában citált Adynak legyen igaza, aki kicsit a reményeinkről és a sorsunkról is számot vetve írta 1913 novemberében, hogy: „Babonáink megfakultak, / Csodáink elesteledtek, / Jövőink eleve multak...”

Bödők Gergely

Boros Tamás–Filippov Gábor (szerk.): Magyarország 2030. Jövőkép a magyaroknak. Budapest, Osiris Kiadó–Egyensúly Intézet, 2020.