<p>Egy nukleáris apokalipszis után lassú rothadásnak indul, és a saját maga termelte szeméthullámokba fullad bele. A megmaradt lakosság nagy részét a radioaktivitás betegíti meg, vagy torzítja mutánssá. Élőhelyét, a kék bolygót a végletekig kiszipolyozta, a flóra és a fauna szinte teljesen eltűnt, a levegő mérgező gázokkal telített, éhínség réme fenyeget. Az idegen bolygók gyarmatosítása az utolsó reménysugár – de nem az ember számára. </p>
Az emberiségnek befellegzett
Úgy tűnik, reneszánszukat élik az efféle disztópiák, az utóbbi időben két hollywoodi szuperprodukció is ehhez hasonló sötét jövőt vázolt fel: a 2012-ben bemutatott Felhőatlasz, illetve a Szárnyas fejvadász 2049, melyet a napokban kezdtek vetíteni a mozik. Mindkettő egy-egy fontos regényen alapszik, az első David Mitchell 2004-ben megjelent, úttörőnek számító, azonos című alkotásán (mely egyébként messze lekörözi a filmadaptációt), a másik a sci-fi mágus, Philip K. Dick 1968-as, Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című klasszikusán.
Ezen alkotások legérdekesebb, egyben legborzongatóbb felvetése az, hogy az ember távolról sem a teremtés koronája, az evolúció pedig nem állt meg azzal, hogy lemásztunk a fáról, és két lábon kezdtünk járni. Az embernél erősebb, intelligensebb, tökéletesebb lényeket – klónokat, androidokat – paradox módon mi magunk hozzuk létre, hogy rabszolgáinkká tegyük őket. Csakhogy elvakulva önnön gőgünktől és elbizakodottságunktól nem számolunk azzal, hogy kreatúráink előbb-utóbb öntudatra ébredhetnek, és egy – a proletariátus lázadását idéző – forradalmat követően átvehetik gazdáik szerepét. Sőt, elérkezhet az idő, amikor már önmagukat is képesek lesznek reprodukálni, ledöntve az utolsó válaszfalat is „természetes“ és „mesterséges“ között.
Az igazán nagy kérdés, mely az említett alkotások továbbgondolására ösztönöz, hogy mi történne ezután. Vajon milyen társadalmi rendet lenne képes teremteni a mesterséges intelligencia, amely intellektuálisan és talán morálisan is lekörözné alkotóját, egyfajta felsőbbrendű Übermenschként? A Szárnyas fejvadász első részében (és Dick regényében) még az empátiamorál különbözteti meg a gépet az embertől; előbbiből hiányzik az együttérzés képessége, de éppen ez segítheti hozzá a győzelemhez egy emberiséggel vívott esetleges konfliktusban. A most bemutatott második rész víziója szerint azonban már ezt az érzelmi deficitet is sikerül felszámolni a mesterséges embereknél. Ha tehát az androidokat olyan lényeknek képzeljük el, amelyek minden helyzetben képesek racionális döntéseket hozni, mert elméjük kifinomultabb az emberénél, és nem torzítja el a kapzsiság, az önzés és a hatalomvágy, ráadásul empatikusak is (legalábbis egymással), vajon nem éppen ők az emberiség évszázados álmának, az utópiának a letéteményesei? És ha így áll a dolog, nem kellene fejet hajtanunk az evolúció következő lépcsőfoka előtt, amely tőlünk függetlenül is képes lenne folyamatosan tökéletesíteni, fejleszteni önmagát, és – ha nem is tökéletes –, de egy jobban működő, zsarnokoskodástól, elnyomástól, kizsákmányolástól mentes társadalmat létrehozni?
A kérdés csak az, ebben a társadalomban hol lenne az „alsóbbrendű“ ember helye, illetve hogy lenne-e egyáltalán.
Figyelem! Felnőtt tartalom!
Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.