Jött-ment a pincér meg a menü

Úgy éreztem magam, mintha egy költeményből léptem volna ki néhány órára. Pedig egészen békésen kezdődött. Az időnként együtt ebédelő társaság elhatározta, változtatunk eddigi szokásainkon – ami azt jelenti, hogy férfimentes napokon a vegetáriánusok éttermébe megyünk legelni, finomabbnál finomabb műhúsokat, isteni zöldséget, férfitársasággal ékesítet napokon pedig gyorséttermekben esszük a menüt, esetenként fanyalogva, ferde szemmel méregetve a kicsi, ám ahhoz képest drága adagokat. Olyan éttermet választottunk, amelyben rendes a kiszolgálás, jóféle menüt kínálnak, ráadásul az italért sem kell többet fizetni, mint az ételért. Meg is beszéltük a randit a főváros kellős közepén, tuti hely, olyan, de olyan pincérnő dolgozik ott, aki képes megjegyezni, két vendég közül melyik rendelte a sört, melyik az ásványvizet. Ketten voltunk az előőrs, beültünk, nézelődtünk, várakoztunk. Csekélyke tizenöt percet, ami egy menüs ebédnél, hm, hm. Jött a pincér, fölvette a rendelést, aztán sokáig semmi. Jött, ment, mint egy jöttment vagy mint akinek rengeteg sürgős dolga akadt, aztán megjelent két hatalmas tányérral, és leleplezte a fehér abrosszal borított tálalót, merőkanalakkal csörömpölt, kitett az egyik tányérra néhány szelet húst, aztán a másikra, majd az egészet visszaszedővillázta a melegítő edénybe. Savanyú képpel odaállt az asztalhoz, foga közt szűrve, szájmozgását korlátozva bejelentette, sajnálja, de már csak egy menü van. Akkor legalább azt az egyet megesszük. Hozza ki. Tálca, tálcára levesestányér, mellé hatalmas tányér néhány szelet csirkemellel, két rizskupac. Kértünk egy étlapot is, a fiatalember azt ígérte, minden elkészül tíz-tizenöt perc alatt. Böngészgettük az étlapot, ki is választottam valami jóféle zöldséges-csirkemelles étket, rendeltem is volna, de nem volt kinél. A pincér kislány ugyan ott körözött, szlalomozott a közelünkben, de nem látott, nem hallott szegény a sok munkától, ültek vagy hatan az egész hatalmas hodályban. A pincér fiatalembernek viszont bokros teendői akadtak a bárpult mögött, mosogatott, százszor letörölte a pultot, eltette a tiszta poharakat, föl-alá sétált, bele-belekukkantott a tévében közvetített focimeccsbe, tudnia kell, hogy is állnak, végeredményben ez olyan férfias dolog. A fiam már bekanalazta a levest, a másikféle felét, még mindig semmi. Jól nevelt és kákabélű gyermek lévén hagyott egy kis rizst meg husit, bekebeleztem, akkor sétált el ezredszer mellettünk a hölgy, akit én, gonosz, molesztálni kezdtem, hogy fizetnénk, ha lehetséges itt és most ilyennel zaklatni valakit. Ekkor árasztott el az érzés, „korgó gyomrú magyar paraszt, hát mi vagyok én neked?” – nézett rám, utána azonban ment minden, mint a karikacsapás. Órákon belül kiegyenlíthettük a számlát, borravalót nem fogadhatott el, mert nem képes kétszázhatvan koronából kétszázat kivonni, furcsa módon mégis elköszönt. Én meg maradtam, ami lettem, korgó gyomrú magyar paraszt.