Isten veled, hazánk! – Hetvenöt éve kezdődött a magyarországi németek kitelepítése

Aztán eljön az indulás, a pocsolyák vékony jéghártyája beleremeg, amikor az acélkerekek megmozdulnak. A vagonokban zokogó Grétik, szeplős és búskomor Hanzik és aranyhajú Szepik utaznak a szüleikkel, azok szüleivel és kevéske csomagjaikkal. A vonat gyorsít, könyörtelenül viszi magával a baranyai stiffollereket, dolgos budakörnyéki gyümölcstermesztőket, büszke soproni poncichtereket, aranykalászos bácskai gazdákat és az Úr napját virágszőnyeggel köszöntő derék budaörsieket. Felszikrázik a hó, majd teljesen elnyeli a szerelvényt a kanyar. Hetvenöt éve, 1946. január 19-én, Budaörsön kezdődött el a svábok kitelepítése.

Német ajkú népesség az államalapítás óta él a Kárpát-medencében. A kereszténnyé lett magyar államban a bajor Gizella udvartartásának tagjaként telepedtek le. A kézművességgel és kereskedelemmel foglalkozó hospesekből lett erdélyi szászok és szepességi cipszerek környezetükben az iparűzés és a kereskedés motorjai lettek, és idővel ők adták a szabad királyi városok öntudatos polgárságának gerincét is. Túlnyomó többségük ugyanakkor a török háborúkat követő betelepítési hullámok során jutott el a Magyar Királyságba. Gyakoriak voltak a földesurak magántelepítési akciói is, a 18. század Habsburg uralkodói ugyanakkor külön is szorgalmazták – és privilégiumokkal tették vonzóvá –, hogy a török háborúk következtében elnéptelenedett hódoltsági területeket a fejlett mezőgazdasági technikákkal dolgozó német telepesekkel népesítsék be. Számuk az 1910-es népszámlálás szerint a Magyar Királyságban (Horvát-Szlavónországot nem számítva) közel kétmillió főt, az összlakosság 10%-át tette ki. Bár az első világháborút követő határváltozások következtében a hazai német ajkú lakosság közel háromnegyede az utódállamok fennhatósága alá került, továbbra is ők alkották az ország legnagyobb nemzetiségi csoportját: félmillió körüli lélekszámuk a trianoni Magyarország lakosságának 5,5–7%-át tette ki.

Repedések, félelmek

A németségnek a hazai polgárosodásban játszott pozitív szerepét sokan elismerték, de idővel megjelentek olyan vélemények is, amelyek a svábok „kettős” (azaz német és magyar) kötődésében inkább kockázatot és veszélyt láttak. A trianoni békeszerződést követően a magyar nemzettudat korábban vonzó „perspektívája” is komoly sebet kapott, az ország legnagyobb kisebbségének számító németség pedig egyre inkább számíthatott a világháborús vereség után magára találó Németország segítségére is. A félelmek táplálásához hozzájárultak a hazai németség vezető elitjén belüli eszmei súrlódások is, amelyek gyújtópontjában a magyar kisebbségpolitikához és a Német Birodalomhoz való viszony volt. Bár mind Gratz Gusztáv, az 1924-ben alakult Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (Volksbildungsverein) elnöke, mind a volt nemzetiségügyi miniszter, az ország befolyásos német fórumát, a hetente megjelenő Sonntagsblattot alapító Bleyer Jakab a német kisebbség anyanyelvi oktatásának biztosításáért és kulturális jogainak kiterjesztéséért küzdött, Bleyer – különösen az 1930-as évek legelejétől – a magyar kisebbségpolitika gyakorlati végrehajtásának jelentős akadozása miatt már nem zárta ki a politikai önszerveződés lehetőségét sem. Bár módszereiben és fellépésében Bleyer erőteljesen radikalizálódott, 1933-ban bekövetkezett haláláig sem döntött soha meg nem tagadott magyar államhűsége és a német népközösséghez való tartozása között.

A feszültség növekedéséhez a két világháború közötti Magyarország elavult társadalmi struktúrája is hozzájárult: a lakosság többségét kitevő parasztság és a legszegényebb társadalmi rétegek életkörülményeinek a javítását célzó kísérletek meglehetősen szerény eredménnyel jártak, a modernizálódás tempója lassú volt, a társadalmat osztó alá-, fölé- és mellérendeltségi viszonyok pedig túlságosan merevek voltak. A polgári átalakulás kedvezményezettjei közé tartozó svábok jobb vagyoni helyzetét tapasztalva a felerősödő antiszemita szólamok közé egyre-másra németellenes hangok is keveredtek, a kialakult viszonyokért pedig egyre többen kezdték a zsidóság mellett a svábokat is kollektíven okolni. Emellett egyszerre volt megfigyelhető az antiszemitizmussal való egyetértés és a hazai német befolyás erősödésétől való berzenkedés is. Az Ausztria 1938. márciusi annektálásával létrejött német–magyar határ már azok félelmeit erősítette, akik tartottak az egyre expanzívabb politikába kezdő Németországtól. A hitleri politikával szimpatizálók 1938-ban hozták létre a nemzetiszocialista Magyarországi Németek Népi Szövetségét (a Volksbundot), ami 1940-ben a német kisebbség egyetlen hazai szervezetévé vált.

Minden egész eltörött

1941 tavaszára az önálló magyar külpolitika kontúrjai kezdtek végleg elmosódni. A bácskai bevonulás következtében az ország visszakapta a Délvidék nagy részét is, de elveszítette a Nyugat jóindulatát, amit a diplomáciai kapcsolatok megszakítása jelzett. Ekkorra ért utolsó fázisához az a semlegességi politika, amit Teleki Pál miniszterelnök képviselt, és amelynek kudarcával szembesülve – egyéb magánéleti bajoktól is indíttatva – öngyilkosságot követett el. A Birodalmi Németország járszalagjára való kerülés, azaz a fegyveres semlegesség taktikájának totális csődje viszont csak a Szovjetunió elleni 1941. június 26-i hadiállapot deklarálásával realizálódott. A hitleri Németország hazai érdekérvényesítőjévé és szövetségesévé a Volksbund szegődött. Szaporodó szervezetei 1944-re teljesen nemzetiszocialista befolyás alá kerültek, a Waffen SS számára pedig már toborzásokat is lebonyolítottak: az önkéntes-, majd erőszakos toborzások eredményeként 60-80 ezerre tehető a frontra kerültek száma. Több jelentés számol be arról, hogy a német megszállást követően megszaporodtak a német lakta helységekben a zsidóellenes atrocitások. A Volksbund ellensúlyozása céljából 1942-ben Bonyhádon Hűség a Hazához (Mit Treue zum Vaterland) nevű mozgalom alakult, amelynek tagsága piros-fehér-zöld keretes igazolványt hordott, és nemzeti színű alapon koronás magyar címert viselt, magukat pedig magyar érzelmű német ajkú keresztényként definiálták. A Sztójay-kormány viszont e szervezetet betiltotta, a hazai németség egyik ideológiai vezetőjének számító – a nemzetiszocialista eszméktől óvó és a Volksbund céljaitól is idegenkedő – Gratz Gusztávot pedig internálták

Ideális bűnbakok

A hazai svábok kitelepítésének a gondolata Adolf Hitlertől származott, aki az 1939-es „német népességtagosítás”-koncepciójában a külhoni németek „hazatelepítésének” programját hirdette meg. Elképzelése mögött döntően a más országokban élő német kisebbségek esetleges asszimilációjának félelme húzódott. A terv a magyar politikai körök álláspontjától – és magától Horthy kormányzóétól – sem állt távol, akiket a „veszélyessé” és esetleg „kezelhetetlenné” váló svábok eltávolítása mellett földjeik, javaik és pozícióik hátrahagyása is motivált, amiket majd „igény szerint” a „magyarság életlehetőségeinek szélesítésére” terveztek fordítani. A terv ugyanakkor a területi visszacsatolások következtében jelentősen megnövekedett létszámú német kisebbség – és a háborús helyzet – miatt nem valósulhatott meg.

A hazai sváb kisebbség tömeges fogyatkozása 1944 végén kezdődött el. Több tízezerre tehető azoknak a férfiaknak a száma, akiket a szovjet hadsereg kontingensei fogdostak össze és hurcoltak a Szovjetunióba kényszermunkára. Az ország teljes szovjet megszállását követően, a harcok végeztével, a diszkrimináció következő állomását a jelentős mértékben a svábok földjeiből lebonyolítani tervezett földosztás jelentette. 1945 tavaszától indult el a hazai svábok kollektív bűnösségének vitája is. Ebben a Szociáldemokrata Párt mérsékeltebb álláspontot osztott, a Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt ugyanakkor az ország második világháborús részvételéért és a roppant veszteségekért a svábokat kollektív bűnbaknak tekintette és teljes kitelepítésük programját szorgalmazta. Utóbb németnek tekintettek mindenkit, aki az 1941-es népszámlálás során magát német nemzetiségűnek vallotta. Ezek száma körülbelül háromszázezerre volt tehető.

Gyöngyösi János külügyminiszter már 1945. május 12-i – a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz (SZEB) írt – memorandumában kétszázezer „fasiszta sváb” kitelepítését óhajtotta. A népszámlálás adatai ellenére a magyar miniszterelnök Dálnoki Miklós Béla pedig már 500 ezer főben adta meg a svábok létszámát, és ebből 340 ezret tekintett a Volksbund-mozgalom tagjának. Ez utóbbi – irreálisan feltupírozott – szám alapján érthető csak meg, hogy a magyarországi német kitelepítésről – is – döntő 1945. augusztusi potsdami konferenciát követően hogyan határozhatott a SZEB 450 ezer magyarországi német kitelepítéséről. Másfél évvel a magyarországi zsidóság zömének deportálását követően a kommunista belügyminiszter, Nagy Imre által 1945. december 22-én előterjesztett rendelettervezetet – ugyan viták árán – a magyar minisztertanács kilenc igen, két nem és öt tartózkodás mellett elfogadta.

Nem svábnak való vidék

Bibó István 1945. májusi memorandumában ítélte el a svábok kitelepítését. E mögött – fogalmazott – „ugyanaz a szellem mozog, amely (a zsidókat deportáló) Bakyék szörnyeteg akcióit is mozgatta”, az pedig, hogy „számos német” lett volksbundista, a „rosszul értelmezett hazafiság” és a „beolvadás” elkerülésének szándékából fakadt. Az „erkölcsi vereséget” szenvedett Magyarország „regenerálódását” pedig – folytatta – a bűnbakkeresés nem segíteni, hanem akadályozni fogja. Bibó szavai azonban itt sem hatottak: az 12330/1945 számú miniszterelnöki rendelet deklarálta a kitelepítést, és határozatai szerint „Németországba áttelepülni köteles” volt mindenki, aki az utolsó népszámláláson magát német anyanyelvűnek vagy nemzetiségűnek vallotta, németes hangzásúra változtatta nevét, és tagja volt a Volksbundnak vagy más fegyveres szervezetnek. A kollektív bűnösség elvére épülő rendelet elvette a hazai németek választójogát is. A törvény 10%-ban maximalizálta azok arányát, akik mentességet kaphattak, és ezt komoly érvekkel kellett tudni igazolni. Ezenkívül a svábok minden ingó és ingatlan tulajdona a magyar állam birtokába került, amelyeket majd a földosztáshoz és a Csehszlovákiából érkező felvidéki magyarok elhelyezéséhez akartak felhasználni.

A helyi történéseket rögzítő beszámolókból értesülhetünk a traumatikus és kényszerű búcsú számos szomorú epizódjáról. Volt, aki a „kapufélfát szorította és nem akarta elengedni”, sokan zokogtak, jajveszékeltek, átkozódtak a kollektív bűnösség deklarálásával és jövőjükkel szembesülve. A döntést a többségi társadalom részéről felemás hozzáállás fogadta. Számos példáját olvashatjuk annak, amikor szomszédja kényszerű kitelepítéséről értesülve a „magyar” gazda felajánlotta, hogy igyekszik annak portáját rendben tartani és állatait gondozni. Persze nyerészkedők is akadtak bőven. Ahogy a Majosról kitelepített Hans Volks felelevenítette: „Amikor a kocsihoz értünk, megdöbbenve vettük észre, hogy néhány gyanús alak pajszerral a kezében közelít a házunk felé. Gyakorlott kézzel felfeszítették a jól lezárt ajtót. Gúnyosan fintorgó arcukon láttuk a kapzsiságot, amint a család tulajdonára tették kezüket. Szomorú szívvel és tehetetlenül végig kellett néznünk, amint visszahagyott javainkat elviszik, állatainkat elvezetik. Gyerekszemmel akkor vált először nyilvánvalóvá ennek a brutális igazságtalanságnak kegyetlen valósága”.

„Mikor megyünk már haza?”

A transzportok több hullámban zajlottak. 1946–1947 között körülbelül 120–135 ezer főre tehető az amerikaiak által megszállt németországi zónába kerültek száma, azoké pedig, akik 1948 végéig – még szerencsétlenebbül járva – szovjet zónába kerültek, 50 ezer főre taksálható. A 220 ezer főnyi kitelepített sváb 640 ezer holdjából végül ténylegesen több mint 500 ezret vett el a magyar állam, házaiknak pedig háromnegyedét. Akiket elindítottak, tíznapi élelmet és mindössze 70 – más források szerint 100, vagy 20 – kilós csomagot vihettek magukkal. A messzi idegenben való újrakezdés feladatai óriási nehézséggel jártak, az érkezőknek az új környezetük sem örült, szokásaikat lenézték, nyelvi sajátosságaikat kinevették. Sokan igyekeztek hazaszökdösni – ami nem volt veszélytelen próbálkozás –, és akik kényszerűen meg is próbálták a beilleszkedést, ők is többnyire csak rövid, átmeneti megoldásként tekintettek kijelölt otthonukra. Legnehezebben az idősebb generáció tagjai viselték megszokott életterük, környezetük és ismerőseik elvesztését. Ahogy a hasztalan várakozást Pelczer Rudolfné, született Knáb Anna felidézte: „A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól: És mikor megyünk már haza? Majd ősszel! – hangzott a válasz. És aztán ott haltak meg a messzi idegenben.”

Bödők Gergely