Iris, Nanking utolsó áldozata

Nanking utolsó áldozata – így nevezte a nemzetközi sajtó Iris Changot, a hatalmas vitákat kavaró, számos nyelvre lefordított tanulmány, a Nanking meggyalázása (The Rape of Nanking, 1997) szerzőjét, amikor 2004. november 12-én hírül adta a halálát. A már Amerikában született, 36 éves történésznő a csodával határos módon megmenekült nagyszüleitől szerzett tudomást a nankingi vérengzésről, ez adta az indíttatást könyvének megírásához. Férje és szűkebb környezete szerint a nankingi túlélők vallomásainak hatására rendkívül rossz idegállapotba került, ennek ellenére nem tett le elhatározásáról, hogy megírja a japán koncentrációs táborok borzalmait leleplező tanulmányát. Halála előtt ehhez gyűjtött anyagot. Az egykori foglyok elbeszélései az elviselhetetlenségig fokozták már amúgy is súlyos depresszióját, ezért lett öngyilkos.

Az Erőszak Nankingban 60 évig tartó hallgatás, ködösítés és hazudozás után először tárta fel tudományos alapossággal mindazt, ami a kínai városban történt.

Iris Chang a bevezetőben George Santayana szavait idézi: „Aki nem emlékszik a saját múltjára, megismétlésére van ítélve.” A kötet három részre tagozódik. Az első a japán megszállók szempontjait elemzi, a második a kínai túlélők visszaemlékezéseit, a harmadik pedig az akkori Nanking ún. nemzetközi zónájában élő nyugatiak beszámolóit tartalmazza. A japánok kegyetlenkedései számos párhuzamot mutatnak a nácik által végrehajtott holokauszttal: ilyen a rémtettek alapos kiszámítottsága, a hóhérok „normális” volta és faji felsőbbrendűségük tudata, valamint az a mód, ahogyan elhárítják saját embertelenségüknek még a gondolatát is azáltal, hogy áldozataikat egyszerűen nem veszik emberszámba. Vannak azonban különbségek is: akadt egy japán generális, aki nyíltan ellenezte Nanking pusztítását és a lakosság öldösését. Ő a megszállás hosszú időtartamára hivatkozva a helyi lakossággal való együttműködést szorgalmazta. A japán hadvezetés végül a „gazdaságosabb” megoldás mellett döntött. Ennek megvolt a maga rettenetes logikája: a fő érv az volt, hogy hosszú távon nem tudják megoldani az egymilliós város élelmezését. Iris Chang kitért a megszállók szexuális magatartására is: a nők ellen elkövetett nemi erőszakra úgy tekintett, mint a háborús kultúra szerves részére, elmaradhatatlan, szimbolikus jelentést is hordozó, kegyetlen rituáléjára. Iris Chang döbbenetes adatokra bukkant a nankingi amerikai misszionáriusok intézete, a Yale Divinity School levéltárában, de az amerikai külügyminisztérium archívumában is. Az utóbbiban talált rá arra az 1938-ban útközben elfogott, Tokióból küldött táviratra, amelyben Hirota Koki akkori japán külügyminiszter a következőket írta: „Hitelt érdemlő szemtanúk szóbeli beszámolói és levelei tanúsítják, hogy hadseregünk Attila hunjaihoz hasonló módon viselkedett.”

A japán megszállók 1937-ben az 1 millió lakost számláló Nankingban 8 hét leforgása alatt vagy 260 ezer kínai polgári személyt öltek halomra rettenetes brutalitással (egyes források csaknem 400 ezerre becsülik az áldozatok számát), és több mint 20 ezer nőt erőszakoltak meg. A véres mészárlás aránya messze felülmúlta Drezda vagy Hirosima második világháborús veszteségeinek mérlegét. Élő embereken bajonett-gyakorlatokat végeztek, kibelezték, leöntötték benzinnel és felgyújtották őket, szamurájkarddal egész tömegeket fejeztek le, miközben a tisztek egymással versengtek, ki tud ugyanannyi idő alatt több emberrel végezni. Nem számított ritkaságnak az élve eltemetés sem. A nőket – öregeket és kiskorúakat is – az utcán vagy otthonukban, a családtagok szeme láttára, csoportosan erőszakolták meg, majd erre kényszerítették a legközelebbi hozzátartozókat.

Épp a nankingi szexuális kilengések, az erőszakok elképesztő száma adta a japán katonai vezetőknek az ötletet, hogy katonai bordélyokat létesítsenek, és azokat a megszállt területek lányaival, asszonyaival népesítsék be. (vk)

Tagadók és revizionisták

A nankingi mészárlást a japán revizionisták csak úgy emlegetik, mint „úgynevezett nankingi incidenst”, sőt a Sanei c. jobboldali lap tavaly egyenesen kitaláltnak minősítette a nankingi eseményeket. A „mérsékeltebbek” nem tagadják ugyan, hogy az egykori kínai fővárosban atrocitásokra került sor a japán hadsereg részéről, de szerintük a meggyilkoltak nem lehettek többen 40 ezernél, ami úgymond „a civil áldozatok háborúkban szokásos száma”. Egy francia tanulmány szerint a nankingi borzalmak tagadói egy az egyben az auschwitzi gázkamrák létezését tagadók érvrendszerét használják:

japánellenes összeesküvés hangoztatása

a szemtanúk, vallomástevők diszkreditálása

a mészárlás fizikai véghezvihetőségének tagadása

téves részletekre rámutatva az egész elbeszélés hitelességének megkérdőjelezése

az áldozatok számának minimalizálása. (v)