Interjú Anton Molnárral a szombati Új Szóban

Itt állunk a Fresco dell amore, vagyis A szerelem freskója című festménye előtt. Mi ihlette ezt a képet?

Firenzében láttam egy mennyezetet, ami nagyon megragadott. Allegorikus freskó volt angyalokkal. Én az angyalokat kivettem, és a saját modelljeimet tettem bele. Arra gondoltam, hogy ez érdekes lehet. Terrakotta, siennás színekben megtartani őket. Mindennap tíz-tizenkét órát dolgozom, reggeltől estig szenvedéllyel festek, és mindig csak egy képen dolgozom, de így is legalább három hét a létrehozása. Ki a két modell a freskón?Egy tornász pár. Az volt a szerencsém, hogy ők az életben is együtt voltak. Amikor aktról van szó, s ezt a fotóművészek is tudják, nagyon fontos, hogy a modell elengedje magát, és harmóniában legyen a párjával – de velem is! Nem könnyű olyan embereket találni, akik már majdnem színészek, és el tudják hitetni ezt. A tornász párral semmi gondom nem volt, hiszen összetartoztak. A festmény mostani, egy régi tanulmány szolgált hozzá alapul. Nagyon fontos, hogy mikor jutok el oda, hogy bizonyos képet megfessek. Néha tíz-húsz év is beletelik, hogy a tanulmányrajztól, amit a modellekről készítek, eljutok a festésig. Vannak ötleteim, de esetleg az éppen aktuális kollekcióba nem férnek bele. Ilyenkor raktározok. Félreteszek. Megőrzök. Az idő is szűrő. Ami fent marad a felszínen, az fontos. A Szabó G. László készítette interjú teljes terjedelmében a szombati Új Szóban olvasható!