Igaz mesék Velencéről (2.)

Lakótársaim még ezekben a napokban egy pesti házaspár, akik svájci rokonlátogatásuk után bekukkantottak Velencébe. Saját bevallásuk szerint aranyat jöttek venni, tudván, hogy Olaszországban az arany rendkívül olcsó.

Az első reggelen készülődtem – oldaltáska, benne útikönyv, várostérkép, a konzervebéd és egyebek –, s már indultam volna útitervem szerinti ismerkedésemre a várossal, amikor megkérdezik, hová megyek. Hát először is – válaszolom – lemegyek ide a vaporetto-megállóba, és az 1-es járattal a Szent Márk térre. Nem akarják elhinni, hogy először vagyok itt, és a vízibuszjáratokat is ismerem. Nem jöhetnének-e velem? – kérdezik, és együtt indulunk útnak. Becsülettel végigjárják velem a Piazzettát, a Doge-palotát, feljönnek velem a Campanilébe, de a zsebből elfogyasztott ebéd után már nem bírják tovább. Hol lehet itt aranyat vásárolni? Ott, az Óratorony alatt kezdődik a Merceria, egy üzletutca – mutatok a tér túlsó oldalára –, ott minden harmadik bolt aranyékszer-üzlet. Megköszönik és elvágtatnak.

Én – velük ellentétben – még az ebédidőt is sajnálom, mert az nem az utcák, terek, templomok, múzeumok nézésével telik. Egy ilyen mérhetetlenül gazdag városban, ahol ennyi látni- és megismernivaló van, legalább egy hónapot kellene eltölteni, hogy mindenhová eljussak, és lássam mindazt, ami érdekel. A fénykorában 200 ezres lélekszámú város 117 kisebb-nagyobb szigeten épült, ezeket 378 márványból vagy kőből épült híd köti össze. (Állítólag nincs közöttük két egyforma.) A csatornák száma 147, és a városnak több mint 2000 utcája, átjárója, sikátora van. A legnagyobb és legszebb híd a Ponte di Rialto, egy 27 méter hosszú és 9,5 méter magas márványív a Canal Grande fölött. A két hídfő 6-6 ezer tölgyfa cölöpön nyugszik. A híd teljes hossza 47 méter, és 22 méter széles. Ezt a hidat és Velence többi építményét is a szigetek süppedékes talajába vert cölöpökre építették. A cölöpök az altalajtól függően 3-9 méter mélyre vannak beverve. A Santa Maria della Salute-templom például másfél millió cölöpön nyugszik. És hány templom és palota van Velencében! Ezt az irdatlan mennyiségű fát az isztriai és dalmát partok hegyeiből szerezték be. (Állítólag a dalmát tengerpart azért kopár karszt, mert az innen tarvágással kiirtott erdők nem védhették meg a hegyeket az eróziótól.) Hogy a századokkal ezelőtti építkezések a kor technikájával mekkora munkát jelentettek itt, azt csak sejthetjük. Mindenesetre csodálnivaló ennek a városnak az ereje és hősiessége, ahogy egy mocsárvidéken virágzó, színpompás világvárost hozott létre.

Csend és mediterrán báj

Ami egy idő után mindenkinek feltűnik Velencében, az a csend. Nincsenek városi zajok, mert nincs közúti közlekedés. Ugyanis közút sincs. Helyesebben: az utca egész szélességében járda. A tömegközlekedést a csatornákon le-fel járó motoros hajók bonyolítják. Az utcákon ilyenkor nyáridőben hömpölyög a világ minden tájáról érkezett turisták tömege. Az egyik vaporetto-megállóban jó ideig figyeltem egy népes társaságot – voltak vagy negyvenen –, akik a repülőtérről érkeztek. Negyven gyönyörű brazil nő, akik egy szálloda motoros hajójának vezetőjével vitatkoztak valamiről. Színes nyári ruhák, kreol bőr, fekete hajkorona és elképesztő hangzavar. Érdekes jelenet volt.

Első estémen, amikor még nem tudtam, hol alszom, a pályaudvar előtti lépcsőn üldögélve figyeltem egy férfit – atlétatrikó, vásott nadrág –, aki a hajómegállóban a csónakosokat szórakoztatta. Egy idő után rájöttem, hogy színészeket utánoz. De Sicát magam is felismertem. A csónakosok jól szórakoztak, nevetgéltek, tapsoltak, és hangosan biztatták az előadót. Reggel ezt a férfit egy kőpadon alva láttam, majd délután a San Simeone Piccolo-templom melletti terecskén adott elő egy produkciót. Egy talicskán óriási kőtömböt tolt át a Scalzi-hídon nagy nehézségek közepette, merthogy a híd fel- és lejárója lépcsősor. Megérkezve a kis térre hangos szóval hívta a járókelőket, hogy nézzék meg, amint ő ezt a hatalmas követ felemeli. Rövidesen össze is gyűlt vagy ötven ember, és kíváncsian nyújtogatták a nyakukat. Emberünk most közölte, hogy itt, előttük felemeli a követ, csakhogy nem ingyen. A mulatságért fizetni kell. Körbejárt egy kalappal, és minden adakozó esetében bekiabálta az adományozott összeget. „Questa bella signorina, cinquanta lire!” Körbejárva megszámolta az összegyűlt pénzt, bemondta az összeget, és méltatlankodva közölte, hogy ez bizony nagyon kevés. Amikor nem akadt újabb adakozó térdre vetette magát, verte a mellét, tanúnak hívta a Madonnát az emberek szívtelenségét példázva. Volt, aki elment, újak jöttek, kíváncsian, és így mindig hullt néhány pénzdarab a kalapba. Emberünk megdicsérte az adakozót, példaként állítva a többiek elé, és tovább harsogta saját sanyarú sorsát. Persze a követ fel fogja emelni, de hát ez az összegyűlt pénz mennyiségétől függ, közölte. Igazi commedia dell’ arte volt. Majd egy óra hosszat figyeltem ezt az egyszemélyes utcai színházat a magasból, a templom lépcsőjének tetején ülve, amikor alattam megszólalt egy nő: „Tegnap is itt vártunk több mint egy órát, de nem emelte fel. Gyere, menjünk!” És férjével odébbálltak. Tehát ez az ember egy koldus. De nem egyszerűen kéreget, nyújt is valamit az adományért. És nem sajnáltam az ötven lírát, amit elmenőben a kalapjába dobtam.

A Doge-palota árkádjai alatt egy utcai festő szénrúddal pompás grafikát készít. Kíváncsiak tömege veszi körül, az elkészült kép azonnal megvásárolható. Briliáns technikával dolgozik, nézem a kezét, és álmélkodom. Itáliában mindenhol felleltem ezt az emberfajtát, ami azért volt számomra új és érdekes, mert ilyen formában nálunk ez nem látható. Harsány, magakellető, kissé kókler, olykor rámenős emberek, de minden cselekedetükben fellelhető valamiféle mediterrán báj, cinkos összekacsintás. És amit mindenhol tapasztaltam: könnyedebben veszik az életet, mint mi. Semmi sem lehet akkora tragédia, amit ne lehetne enyhíteni egy grappával vagy egy pohár vörösborral, egy tál jó spagettivel, netán egy dallal. Sietni pedig nem kell, mert holnap is lesz nap...