Idegenebb a világ

Művész úr, kedves Matyi! Hála a pozsonyi belvárosi magyar iskolának, mi ketten már az ötvenes évek második felétől jól ismerjük egymást. Így nekem a puszta tekinteted is sok mindent elárul. Most például valami furcsa, inkább fiatalos játékosság van a szemedben. De azért az életkorodra fogható levertség is. A lelkedben ez milyen arányban keveredik?

Érdekes meglátás. Hogy is mondjam?

Őszintén.

Nézd, ha az ember nem hal meg húszévesen, akkor esélye van megélni az öregkort is. Sokan ágálnak az idő múlása, az öregedés ellen. Szerintem ez hiábavaló berzenkedés, hiszen jó a hajlottabb kor is. Csupán azt kell felfogni, hogy ennek most van itt az ideje. November derekán tényleg nyolcvanéves leszek, ami örvendetes meg szép is. Ha húzom tovább, az kitűnő lesz. Ám ha nem, úgy ez a nyolcvan év is élvezetes volt.

Szeretnéd, hogy egy szép darabig tovább pörögjön a verkli?

Gondolom, a lelke mélyén mindenki szeretne minél tovább élni. Aki azon spekukál, hogy jobb volna kilépni ebből a világból, az nyilván egy nagyon erősen nekibúsult lélek. Nekem, szerencsére, nincs miért elkeseredettnek lennem.

Zokszó nélkül megbarátkoztál azzal, hogy 2022 nyarára-őszére eljutottál a bölény korba? És a hazai magyar színészek megbecsült nagy öregje vagy. Némi kajánsággal mondhatnám azt is, apóka lettél…

A helyzet az, hogy az ember fölött eljár/eljárt az idő. A nyolcvanéves ember az idős ember. Sosem tagadtam le, hogy hány éves vagyok. Ezen nem tudok változtatni, egyszerűen elfogadom. De nem vagyok apóka, ahogyan aggastyán sem. Eddig sikerült ezt a dolgot megtartanom. Inkább kíváncsian várom, mit hoz a holnap, mit a holnaputánok. Az igaz, hogy egy kicsikét pihenni kellene, de egyelőre nincs mikor. Augusztus közepén is játszom, és az esztendő végéig a Teátrum Társulattal még tájolni fogunk.

Te milyennek látod most magad?

Kissé megfáradtnak, ám nem olyannak, aki felhagy valamivel. Meg hát, sajnos, nem gazdagnak.

Mit látsz, ha az 1959 óta számító pályádra nézel?

Egy viszonylag lezárt életutat, bár van még egy-két lépcsőfok, amit megléphetnék. De hát egy idős korú színész pályafutásában duplán benne van a sors keze. Számomra megnyugvás, hogy mindig ha nem is a tökéleteset, hanem a teljeset igyekeztem adni. Ha szól a színház, és az olyan dolog, amely leköt, szívesen megcsinálom. Más kérdés, ahogyan múlnak az évek, a körültekintő léleknek ajánlatos rádöbbennie, hogy az embernek vannak bizonyos időszakai, amikor egyes dolgokat át kell gondolnia, és igazán fontos ügyekre kell találnia a korábbinál jobb választ. Mert idegenebb és más is lett a világ.

Gondolatban gyakran odalopódzol a félretett színházi örömeidhez, emlékeidhez? Nassolsz belőlük?

Nemigen. Ritkán menekülök az emlékekbe, mert őszintén érdekel, hogy mi történik ma abban a társulatban, amelynek örökös tagja vagyok. Hiszen nekem ott nyugdíjasként is helyem van. A színház legutóbbi premierjén például vastapssal lepett meg a közönség, amikor megjelentem a színen.

Méghozzá egy ötvensoros, nyúlfarknyi szerepben. Ilyenkor az ember nyolcvanévesen is azt érzi, hogy jó színésznek lenni?

Az a meleg fogadtatás megnyugvást adott. És sokadszor azt a meg győződést, hogy a kis szerepet sem szabad dobni. Hogy egy színész a pár mondatos jelenetben is adni köteles a közönségnek.

Ahogyan az asztalosnak felelőssége van azért, amit megfarag, a színész is felelős azoknak az embereknek a lelkéért, akik megnézik, meghallgatják. Ha körbepillantasz, úgy manapság, ebben a félrenyelt művész/világban, hányan érzik ezt így?

Erről töprengeni talán nem is az én feladatom. Az én mércém szerint legyen a színház az, aminek lennie kell. Az emberi szellem és az emberi jellemek megjelenítése. Magas hőfokon engedjen bepillantást az emberi létezés titkaiba. Mert az öncélű modernkedéssel elsiklik a lényeg. Úgy érzem, amit rám mért a színészsors, amit a színészélet várt tőlem, annak javát teljesítettem. És ha hibáztam is, nem csúsztam holmi önérdekű ködös önvalósításba.

Értsem úgy, hogy az utóbbi stílus kihoz a béketűrésből?

Hogyne. Itt arra gondolok, hogy tulajdonképpen egy olyan korba sodródtunk, amikor – tisztelet a kivételnek – szinte mindenáron modernkedni „illik”. Amikor valaki kitalálja, hogy például Az ember tragédiájának legvégén „lecsípi” az „Ember küzdj és bízva bízzál”-t, mert őszerinte ez elavult. Vagy egy-egy Shakespeare-darabban kardok helyett vascsövekkel csatáznak valami építkezésen. A színház a z művészet, így felelős azért, hogy mit nyújt a közönségnek. Ha valaki úgy kezdi az okoskodást, hogy a szerző ezzel a művével azt akarta mondani, hogy…, akkor azt régen megette a fene. És ilyenkor jogos fölvetni: ha a szerző ezt meg azt akarta mondani, akkor vajon miért nem úgy írta meg a darabját. A nézőt nem provokálni kell, hanem érthető előadást kreálni számára. Ez egy percre sem zárja ki azt, hogy a nézőtéren ülők ne csak szemlélők legyenek, hanem együtt gondolkodjanak a színészekkel. És akkor az emberek lelkében megmozdul valami. Ha így történik, és a nézők szeme is fel-felcsillan, akkor érdemes színházat csinálni.

Ha te könyvet írnál jó hat évtizedet felölelő pályafutásodról, annak vallomásértékű címe akár az lehetne: Nekem itt kell/kellett színésznek lenni! Küldetéses ember vagy?

Tulajdonképpen igen, mert a sors magyar színészként engem ide osztott. Még 1959-ben, amikor Pozsonyban először felvételiztem a színművészeti főiskolán, akkor Fellegi István, a MATESZ társulatalapító igazgatója, úgymond, kiemelt a vizsgázók közül, és azt mondta: jöjjek el Komáromba „színházat tanulni”; egy évvel később pedig mehettem a főiskolára. Részben ez ébresztett rá arra, hogy az én helyem valóban itt van. Hogy én itt vagyok, itt legyek magyar színész. Vendégszerepelni vendégszerepeltem sokat Magyarországon, de sohasem szerződtem át ottani társulathoz. Van ott elég magyar színész – ahogyan orvos, mérnök, pedagógus vagy éppenséggel néprajzos is –, énnekem itt kell/kellett becsülettel helytállnom. Ránk itt van szükség. Ha úgy látod, akkor ez valóban küldetés.

Nem bánt, hogy ma már két-három társulatra való szlovákiai magyar pályatársad kereste/keresi Magyarországon színművész(nő)i boldogulását?

Őszintén szólva, ezen már rengeteget töprengtem. De nem tudom, mi az igaz magyarázata ennek a nagyszámú elvándorlásnak. Ez az egész nekem néha úgy tűnik föl, mintha Déva várát építenénk… Már régebben történt, hogy egy alkalommal a komáromi színház a budapesti Nemzeti Színházban vendégszerepelt. Az előadás után azt kérdezte tőlem ott egy riporter: milyen érzés a hajdani nagyok nyomában a Nemzetiben játszani? Azt találtam felelni, hogy éppen olyan érzés, mint például a nagymegyeri színpadon. Hiszen az utóbbi közönség is megérdemli, hogy olyan tisztességes színvonalú előadást lásson, akár egy vendégjáték publikuma a pesti Nemzetiben. Az én hazai közönségem miért lenne más Nagymegyeren vagy bárhol másutt, mint akár Budapesten. Más téma, hogy a felvidéki közönségben napjainkra elharapódzott bizonyos fokú sznobizmus is: a magyarországi kultúra az egyetlen és az igazi; az a szép, a jó és élvezhető, ami odaát látható, vagy átjön ide hozzánk. Átruccan onnan a Kis Balog Józsi a kopottas szintetizátorával meg egykét CD-vel, jobbára csak színleli az éneket, mégis pazar minden, a gázsi pedig jelentős. Ha én kérném ugyanazt az összeget, arról persze szó sem lehet, mert szegény az eklézsia. Erre szoktam azt felelni, hogy tessék telt házat szervezni, úgy még föle is lesz az est bevételének.

Mi a kitartásod motorja?

Talán az, hogy bár sok minden a helyére került a lelkemben, hemzseg bennem az akarat. És ha azt látom, hogy előadás közben föl-fölcsillan a közönség szeme.

Egyenesen beszélgetünk. Mondd, van benned tüske, hogy bár régen megérdemelnéd, nem te vagy a komáromi játékszínünk Kossuth-díjas színművésze.

Nincs bennem tüske, mert nem is számítottam rá.

Művész úr, savanyú a szőlő?

Nem. Ugyanis a díjakat nem kapják, hanem osztják. Úgy döntöttek, hogy nekem nem. Ennyi. Hosszú pályám során az élet megtanított arra is, hogyan illik az embernek viselkedni, ha éppenséggel kevésbé szeretik. De ettől függetlenül, aki tud és akar, még alakíthat emlékezeteset a színpadon.

Azt a rendezőt keresed aki kíváncsi rád? Szemben azzal, akit csak az érdekel, amit ő mond a színésznek?

Egy színművet nem bele- és megmagyarázni kell, hanem eljátszani. Ha én értem a mesterségemet, a közönség is megérti, amit a színen lát. Megtörtént, hogy a rendezőm kijelentette: ahhoz a szerephez majd vegyem le a szakállamat. A főpróbák hetében egyszerre csak azt mondta, hogy őt nem is zavarja az a szakáll. Eszerint a próbák alatt történt valami. Ő énrám volt kíváncsi és nem a külsőségek érdekelték, hanem az, ami a színészből fakad; én pedig nem szerepet játszottam, hanem a lelkem legmélyét is megnyitva saját magamat adtam, megalkottam a rám bízott figurát.

Nyolcvanévesen is próbálod megérteni ezt a mai bekattant világot?

Mostanában sokszor rádöbbenek, hogy nem értem, ami körülöttem zajlik. Hogy a bundás, fülledt indulatok emberi kapcsolatokat ölnek meg a maguk lélektelen ormótlanságával. És talán nem is a társadalom egészével van baj, hanem vezető posztokon az olyan alakokkal, akik elmondják nekem, hogy mit gondoljak, melyik oldalra állva melyik úton menjek, hogy magánemberként mit érezzek. Hogy kihez igazodjak, kiről-miről mi legyen a véleményem. De hát én egy önálló egyéniség vagyok. Megvan a saját véleményem, amellyel bántani sem bántok senkit.

Kisstílű, intrikus Jágóké és gonoszkodó Lucifereké lett a világ?

Jágók meg Luciferek mindig voltak. És mindig lesznek is. Ez elkerülhetetlen. Egyszerűen nem kell róluk tudomást venni, mert nekem is megvan, meg lehet a vélekedésem őróluk. „Csak” hagyjanak békességben. És nemcsak engem, hanem a gyerekeimet meg az unokáimat is.