Nincs megállás, még játszani akar

Jászai Mari-, Sinkovits Imre-díja és a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje mellett ez a negyedik rangos magyarországi kitüntetése, amelyet a Falvak Kultúrájáért Alapítvány adományoz az arra méltó személy művészi teljesítményéért. Dráfi Mátyás boldogan és megilletődve vett részt az ünnepélyes szertartáson, amelynek helyszíne az egykori Stefánia-palotában működő Honvéd Kulturális Központ volt.

„Annak rendje és módja szerint lovaggá avattak – büszkélkedik a 80. évéhez közeledő művész. – Bal vállamra tették a kardot, nyakamba az érmét, majd elvonultam a szent korona előtt, meghajoltam, kezet fogtam a jelen levő lovagokkal, beírtam a nevem az emlékkönyvükbe, és átvettem az oklevelet.”

Mindennapjain semmit sem változtatott a friss elismerés. Magán-emberként eddig is lovagiasan viselkedett.

„Megvagyunk magunknak szépen, lassacskán – mondja felesége társaságában. – Várjuk, mikor lesz vége ennek a szörnyű időszaknak, hogy ismét szabadon járhassam az országot, mehessek iskolákba, művelődési házakba. Őrzők, vigyázzatok a strázsán címmel még a járvány előtt versekből állítottam össze irodalmi estet határon túli magyar költők alkotásaiból. Itthoniak, kárpátaljaiak, vajdaságiak verseit adom elő Zsákovics László társaságában, aki a saját megzenésítésében szólaltat meg jó párat a költeményekből. Attól vagyok szomorú, hogy a Covid gátat szab a kulturális rendezvényeknek. Gyurcsó István verse például, amely a más nyelvű unokákról szól, mindig nagy hatással van a közönségre, hiszen nem egy családban unokák és nagyszülők nem értik egymást. Hiába mondja a nagymama vagy a nagypapa a kisgyereknek, hogy kincsem, virágom, nem talál értő fülekre. A legutóbbi népszámlálás meg is mutatta az eredményt.”

Dráfi Mátyásnak hat unokája van, és mind a hat beszél magyarul. Pedig van egy lengyel vő is a családban. Gdyniából költözött Komáromba. Moszkvai egyetemistaként ismerkedett meg a művész szintén ott végzett lányával, s azóta mindketten megtanulták egymás nyelvét.

„Emőkéék egy utcával laknak odébb tőlünk. A vőm egy német cégnél dolgozik, több nyelven beszél, és rengeteget utazik a világban. A gyerekek természetesen lengyelül is értenek. Anikó lányunk, a két legkisebb unokánkkal itt lakik velünk, Emese, a középső lányunk most lett nagymama, Borika, a feleségem pedig nagy örömére dédmama.”

Két szlovák tévésorozatban kapott szerepet az elmúlt hónapokban az itthoni rendezők által is gyakran foglalkoztatott színművész. Mindkét sorozat kórházi környezetben játszódik.

„Sántán, bénán mi mást is kezdhetnének velem, mint hogy ágyba fektetnek – tréfálkozik az »örökös nagy beteg«. – A kórház című sorozatban egy idős holokauszttúlélőt játszottam, aki történelmi leckét adott a fiataloknak, nehogy azt képzeljék, csak egy nagy kirándulás volt a koncentrációs tábor. Erkölcsileg formáltam őket, ma is fájó dolgokra nyitottam fel a szemüket. A Második esélyben egy haldokló öreget formáltam meg, akinek idős felesége az utolsó pillanatig szerelemmel fogja a kezét. Philemon és Baucis egy modern kórház falai között.”

Élményaga van éppen elég az ilyen szerepekhez. Az elmúlt években ő maga is gyakran szorult orvosi segítségre. Tele a csípője titánnal, műforgóval. Hét műtét után már csak bottal tud közlekedni.

„Az egyik műtét során már a medencecsontomból is le kellett faragni egy kicsit. Néha hallom, hogy kattog a műforgó. Olyankor mindig megijedek, hogy mi jöhet még? Először Brünnben műtöttek. Az egyik lábam két centivel rövidebb lett. Próbáltuk A csókos asszonyt Iglódi Istvánnal. Én voltam a sánta hentes. De hogy fogsz te sántítani? – kérdezte Iglódi. Majd megmutatom, mondtam. Kimentem az öltözőbe, kivettem a cipőmből a betétet, és visszabicegtem a színpadra. Tíz évet ígértek, tizenkét évig bírták az első műforgóim, aztán egy színpadi próbán megtörtént a baj. Le kellett rántanom a földre a partneremet, neki semmi baja nem történt, én rosszul estem, és elrepedt a medencecsontom. Újabb komplikációk, újabb műtétek, de már Érsekújvárban. Volt, hogy nem használhattam egyik lábamat sem. Olyankor Pozsonyba vitt a mentő. Meglátott a főnővér, és mosolyogva fogadott, hogy újra nálunk, Dráfi úr? Igen, leltári számba vehetnek, mondtam nevetve. Szögek és drótok vannak mindkét lábamban. Mentem a múltkor kontrollra, nézte a röntgenfelvételt a doki és csak ámuldozott, hogy ő még ilyet nem látott.”

Magyar játékfilmben is feltűnt nemrég. Eperjes Károly rendezésében, a Magyar Passióban. A vén bakancsos és fia, a huszár című darab hozta össze őket a Jókai Színházban.

„Szép szerep, jó darab, vén is vagyok, bakancsos is, a botot nem kellett letennem, úgyhogy megértettük egymást a próbákon. Eddig sajnos csak ötször került közönség elé a darab, a Covid többször közbeszólt. A Háry Jánost is szeretnénk tovább játszani, a Teátrummal. A Magyar Passióban egy idős szerzetes vagyok. A többiek is öregek körülöttem, de úgy látszik, kellett még egy vénember a filmbe.”

Hogy most, immár lovagként mivel telnek a napjai Dráfi Mátyásnak? Egy fényképalbum összeállításával bíbelődik.

„Földközi-tengeri hajókiránduláson vettünk részt több mint öt éve. Most rendezgetem a képeket, hogy azok között is rend legyen. Borikával már megbeszéltük, hogy legközelebb Sajógömörre megyünk. Ott a házunk, hatalmas kerttel, mögötte heggyel és erdővel. Komáromhoz is erősen köt a szívem, de a legszívesebben odaköltöznék.”

A szerző a Vasárnap munkatársa