Sztárunk: A friss Kossuth-díjas Dráfi Mátyás

Kivételesen értékes művészi pályafutás, a magyar nyelv és kultúra elkötelezett szolgálata, a magyar színházművészet határokon átívelő népszerűsítése – ez hangzott el vele kapcsolatban 2023. március 14-én, a Parlament falai között. Dráfi Mátyás zavarban volt. Olyan zavarban, mint akkor és ott – talán még soha.

Soha, de soha nem pályázott díjakra, hangsúlyozza. A közönség elismerése, szeretete mindennél fontosabb számára. De ha kitüntették, jólesett a szívének. Be is gyűjtött egy tucat rangos díjat. Tavaly például A Magyar Kultúra Lovagjává avatták.

E-mailben értesítették a miniszterelnöki hivatalból, hogy tudjon róla: a magyar kultúra műveléséért és ápolásáért felterjesztették a legmagasabb magyar állami kitüntetésre. Néhány nappal később már ott volt a levél a postaládájában, hogy Kossuth-díjban részesül. Délelőtti sétája után bontotta fel a küldeményt.

„Megírták, mikor és hol vehetem át, ott volt a részletes program március 14-re és 15-re, sőt még a parkolási lehetőséget is feltüntették. Annyira ledöbbentem, hogy azóta sem dolgoztam fel magamban a történteket. De tényleg!”

Nem titkolja, öt centivel a föld felett járt. De úgy, hogy senki se lássa rajta.

„Annyi emlék feltolul bennem...! Kistárkányban, ahogy mondani szoktuk, Távol-Keleten jártunk a hatvanas években. Negyed hétkor elkiáltotta magát a kocsmáros: Zárok! Színházba megyek. Menjetek ti is! Előadás után nyitok. A lelkemet balzsamozta ezekkel a szavakkal. Évekkel ezelőtt Budapesten, a Szlovák Kulturális Intézet épületében próbáltunk a Vertigo Színházzal. Szünetben kimentem az utcára, rágyújtani. Ott álltam a bejárat előtt, és feltűnt, hogy egy idősebb hölgy közeledik felém. Már messziről láttam, hogy kiszúrt magának. Végig, ahogy jött, a szemembe nézett.

Aztán lelassított, hozzám lépett, rám mutatott, és azt mondta: Magát szereti az Isten! Mire felocsúdtam, továbbment. Elnyelte az utca forgataga. Meghűlt bennem a vér. Ott álltam hosszú percekig megrökönyödve, és azon töprengtem, ki küldte vajon hozzám ezt a nőt?

És még egy történet. Életem egyik legszebb köszönetnyilvánítása. Pajzsmiriggyel műtöttek a komáromi kórházban. Minden reggel mentem le friss lapokért. A kórház kapujában lehetett újságot venni. Kék köpenyben, pizsamában, papucsban ballagtam végig az udvaron, már fordultam volna vissza, amikor megszólított egy kalapos, falusi bácsika. Megállt előttem, és elkezdett a színházról beszélni. Érdeklődött, hogy vagyok, mit játszom, mire készülök, majd a végén azzal búcsúzott: A magyarok Istene áldja meg a művész urat! Ez egy életre megmaradt az agyamban, de a szívemben is. Gyönyörű szavak. Az Isten mindig velem volt. Ha gödörbe kerültem, kihúzott. Segítő kezet nyújtott. Talán ezért is tudtam maradéktalanul megvalósítani az álmaimat. Olyan nagy zenei produkciókat létrehozni, mint a Bánk bán vagy a Háry János. Az Isten tudja, hogy őt szolgálom, és amíg élek, szolgálni akarom.”

A parlamenti díjátadásra két kocsival mentek Komáromból. Az elsőben ült Matyi bácsi, a „kiválasztott” művész úr és hű társa, Borika, a feleségek felesége, a másikban pedig három lányuk, Emőke, Emese és Anikó.

„Mi ketten, Borika és én Bocskai-viseletet öltöttünk. Nálunk ez természetes. Március 15-én, függetlenül attól, hogy hová megyünk, előkerül az ünnepi magyar öltözet. Komáromban így járunk koszorúzni. Abban megyünk a Jókai-, a Klapka- és a Lehár-szoborhoz. Ezt vesszük fel. Dél-Komáromban varrattuk. Nekem van kék is, fekete is, Borikáé piros. A nyakamban turulmadár lógott, Borika a Kossuth-címert tűzte ki.”

A hírt, hogy Kossuth-díjat kap, csak a szűk családban mondta el. A lányai és az unokái tudtak róla, senki más.

„Addig, míg át nem vettem, a kezembe nem adták, nem akartam beszélni róla. Az egyik unokám, a legidősebb lányom, Emőke fia Pesten lakik. Ott dolgozik. A nyáron nősült. Az első utunk hozzá vezetett. A lányok ott le is parkoltak, és taxival jöttek utánunk. Én vezettem végig. Borika nem ül volán mögé ilyen nagy úton. Főleg nem Pesten. A lábammal minden rendben. Az működik. A csípőm mondta fel a szolgálatot. Az vacakol évek óta. Megkeseríti rendesen az életemet. Szerencsére beengedtek bennünket a Parlament mélygarázsába. Nem kellett valahol kint, egy távoli utcában parkolni, és onnan két bottal botorkálni. Le volt adva mind az ötünk neve, felírták egy listára, és szabaddá vált a bemenetelünk. A garázsból sem kellett lépcsőket megmásznom. Felvitt a lift. Az ünnepi díjátadásra a férjével vagy a feleségével, plusz két vendéggel érkezhet a kitüntetett személy. Ez így négy ember. De mi öten voltunk. A szent koronával akartunk lefényképezkedni, az egész család. Eggyel többen vannak? Nem baj. Nyugodtan jöjjenek, mondták. Kivételt kaptunk.”

Lelkesen közli: nem először járt a Parlamentben. Kétszer is megtekintette már belülről. Egyszer március 15-e, másodszorra augusztus 20-a alkalmából. Mind a kétszer lenyűgözte a látvány. De hogy most, harmadszorra otthonosan mozgott volna a pompázatos falak között, azt egyáltalán nem állítja.

„Rettenetes feszültség volt bennem egész idő alatt. Duba Gyula lánya ült mellettem, ő vette át édesapja helyett a Kossuth-díjat. Egymás mellett kapott helyet a két D betűs. Dráfi, Duba. Mondtam is, hogy ejha! Mi ugyanis egykor Pozsonyban majdnem egymás mellett laktunk.”

Másnap a Vigadóban díszvacsorán találkoztak a régi és friss Kossuth-díjasok.

„Nem tudom, hogy csinálták, de egy asztalnál ültünk az elnök asszonnyal, Novák Katalinnal és a férjével, Adamis Annával és a párjával, és Kutas László szobrászművésszel, akit a lánya kísért el. Mint kiderült, ő is képzőművész, és ismeri a Prágában élő húgomat, Lőrincz Zsuzsát. Adamis Annáról tudtam, hogy Gútán született, és azt is elmondtam neki, hogy hallottam, róla fogják elnevezni az ottani művelődési házat. Fel is ajánlottam neki, hogy szívesen elmegyek majd verset mondani. Bizsergető helyzet volt ez. Az egyik oldalamon Borika ült, a másikon az elnök asszony férje. A díszvacsora főleg díszfalatkákból állt. Töltött káposzta nuku. Ilyen-olyan apró kockák, mindenféle pöttyökkel a tányéron. Jól nem laktunk, az biztos. Még jó, hogy előtte való napon, a díjátvétel után elmentünk egy kiadós vacsorára, az egész család. A pesti kollégák közül is váltottam szót párral. Ott volt Oberfrank Pali, akivel egykor a vígszínházi West Side Storyban játszottam, és Eperjes Karcsi is, aki rendezett már Komáromban meg filmben is. A West Side Story régi történet. Eszenyi Enikő rendezte a darabot, ő hívott meg vendégként az előadásba. Ott parkoltam mindig a Vígszínház mögött. Az egyik napon Fradi–Slovan meccs volt Budapesten. A hazaiak nyertek, s ennek örömére a lelkes Fradi-szurkolók, látva a kocsimon az SK jelzést, kilyukasztották mind a négy kerekemet. Nem tudtam hazajönni.

Versengtek a kollégák, hívtak, hogy aludjak náluk, de bulizni sem szoktam ott maradni soha.

Szerettem éjfélre hazaérni, a saját ágyamban lepihenni, és másnap tízkor már ott lenni a próbán. Ha nem muszáj, nem szívesen töltöm idegen helyen az éjszakát. De akkor, azon a napon, a bosszú napján nem tudtam hazajönni. Az egyik szobában csináltak fekvőhelyet a színházban, és ott hajtottam le a fejemet. Másnap aztán megjavították a kocsit, és előadás után már indultam is haza.”

Hogy szebbek-e a napjai, amióta Kossuth-díjas művész? Dráfi Mátyás élete egyik legfényesebb eseményeként könyvelte el, ami most vele történt. De azt mondja, minden megy tovább, pontosan úgy, ahogy eddig.

„Eget verő terveim nincsenek már. Mindig hívő ember voltam. Amióta viszem a Teátrum Polgári Színházi Társulást, még inkább megerősödött a hitem. Amikor a Bánk bánt Búcson játszottuk a református templomban, megengedték, hogy letakarjuk az Úr asztalát. Volt pódium és trón is. Vége lett az előadásnak, és az utolsó kórista is azzal jött hozzám, hogy itt volt velünk az Isten. Most is libabőrös vagyok, hogy ezt mondom. Mert az ő segítsége nélkül Teátrum sem volna, az biztos. Egy diákelőadást szeretnék még megcsinálni a Háry Jánosból. Úgy kezdődne az előadás, hogy a karmester egyenként bemutatná a hangszereket, mert a fiatalok a szintetizátoron kívül semmit nem ismernek. Oboa? Vadászkürt? Gordonka? Azt sem tudják, mi fán terem. És ha találnak egy nekem való szerepet a színházban, arra boldogan igent mondok. Csak fizikailag ne legyen megterhelő. Az már fékezne a játékban.”