Holtfáradtan nehéz mosolyogni

Az országban előállt aggasztó nővérhelyzet általános tüneteiről Földes Henriettel, a dunaszerdahelyi kórház ápolási igazgatóhelyettesével beszélgettünk. Ez idén május 12-én, az ápolók nemzetközi napján, őt is az a megbecsülés érte, hogy a Szlovákiai Nővér- és Szülésznői Kamara javaslatára Pozsonyban átvehette a Fehér Szív-díjat. A kitüntetetteket aznap Zuzana Čaputová államfő is fogadta. Magáról a dekórumról pedig azt érdemes tudni, hogy a meghonosítója az Egészségügyi Ápolók Nemzetközi Tanácsa, és 1999-től e fáradságos életpálya világviszonylatban nagy elismerést jelentő szimbóluma.

Kedves Henriett, a kitüntetés poétikus formája egy szív alakú, ezüst bross. De vajon beszédesen minek a kifejezője ez a csinos melltű?

Gondolom, nem nehéz rájönni, hiszen a szívből fakad a betegápolás feladata. A szív ösztönzi a betegellátás emberiességét és jóindulatú hangnemét, a gondoskodás lelki motivációját. Igaz, hogy sokszor a teljesítőképesség határán, de akkor is a beteg iránti belátással és türelemmel. Országosan viszont manapság olyan mérvű a nővérhiány, hogy akár csak egy-két nővér, a betegágy mellett dolgozó ápolónő, műtőssegéd, betegszállító vagy más szakápoló kiesése a többiekre tesz jókora pluszterheket. Sajnos, az egészségügyi szakdolgozók komoly hiányának ügye Szlovákiában a betegellátási rendszer már réges-régen húzódó és továbbra is csak súlyosbodó gondja.

A sors iróniája, vagy az itteni egészségügy kínos helyzetének minden másnál találóbb jellemzője, hogy a szaktárca tavasz óta megbízott minisztere kórboncnok?

Ez jó kérdés! Pusztán azért is, mert pár nappal Vladimír Lengvars-ký lemondása előtt – vélhetően –, még Michal Palkovič sem sejtette, hogy pont ő lesz az, akit majd nagyhirtelen megbíznak a minisztérium irányításával. Ráadásul az ágazatnak egy olyan mindenre kiterjedő kedvezőtlen helyzetében, amikor a szlovákiai egészségügy az utóbbi 20-25 évben, ha még nem is a bajok legmélyére csúszott, de már a szakadék szélére sodródott. Mi több, ezt a hatalmas gondhalmazt belátható időn belül aligha lehet megfelelő módon megoldani.

Viszont épp a patológusokról állítják azt, hogy a komoly nyavalyák ilyen-olyan okáról ők tudnak a legtöbbet. Persze, ebben az a bökkenő, hogy ez már kései bölcsesség, mivel a kór tényei igazán a páciens halála után derülnek ki…

Mondjam, hogy talán már megszámolni is nehéz, hogy Palkovič úr az utóbbi harminc évben a hányadik miniszter ezen a poszton? Az ilyen létfontosságú szakterületen, mint az egészségügy, lehangoló dolog azt látni, hogy a tárcavezetők egyre-másra, úgy másfél-két évente cserélődnek. Elvégre így nem is lehet távlati célokat, megoldásokat hozó elgondolásokat megvalósítani.

Egy-egy egészségügyi miniszter nálunk valóban, úgymond, fogyóeszköz. És ennek nyilván megvan a maga szerepe abban, hogy a hazai egészségügyi rendszerben állandóan növekvő híja van az ápolói személyzetnek. Mindenesetre az illetékes szakmai kamara arra figyelmeztet, hogy ha ez a tendencia folytatódik, akkor – az EU-tagállamok átlagához mérten – ez a jelenlegi probléma tíz éven belül 25 ezer szakápoló hiányára fog itt emelkedni. Álomnak is rossz!

Országos rálátásban mindez azért kórházanként már napjainkban is, de főként a jövőben majd más-más képet mutathat.

Megfelelő előrelátásra, megfontoltabb személyzeti tervezésre épülően például a munka- és ügyeleti szervezés kaphat kreatívabb szerepet?

Nézze, nyilvánvaló, hogy a szlovákiai egészségügy bántó országos gondjai nyilván sohasem megoldhatók helyileg vagy regionális szinten. De akár a saját munkakörömet nézve, bizonyos fokú előnynek tartom, hogy immár a jó negyedszázada Németországban gyűjtött gyakorlati tapasztalataim több tekintetben is segítenek. Azok több elemét itt is hasznosítani tudom. Egyebek mellett abban, hogy szoros kapcsolatot tartok a városban működő egészségügyi középiskolával. Annak felsőbb osztályos diákjai nyaranta lehetőséget kapnak arra, hogy napi öt-hat órában nálunk dolgozhassanak. Számunkra ez a nővérutánpótlás egyik kulcsa lehet. Annak idején öt esztendőn át dolgoztam „odakünn”, és éjszakás főnővérként egy-egy ügyeletben 36 beteg volt a gondjaimra bízva. Itt az éjszakai szolgálatokban átlagosan 20 páciens jut egy nővérre. Magától értetődően nem az olyan krí-zishelyzetekben, mint a Covid-járvány volt. És ez az összehasonlítás természetesen azt sem jelenti, hogy esetleg Szlovákiában működik olajozottabban a betegellátás. Ellenkezőleg, az Németországban már akkoriban is jóval átgondoltabban, szervezettebben, jobb nívón teljesített. Hozzam föl csupán a szakmai tapasztalatokat gyűjtő diákok következetes bevonását a kórházi üzemvitelbe. Ott mind a szakközépiskolák diákjai, mind a medikusok a nappali ügyeletekben az ápolás számos feladatát tudták/tudják ellátni, ami nagyban enyhíti az ott is létező nővérhiányt.

Szlovákiában a nővérkamara nemcsak a túlterheltséget, hanem a nővérek elbürokratizált munkakörülményeit is élesen bírálja.

Amióta bevezettük a kórházak számítógépes kommunikációs rendszerét, azóta tényleg megváltoztak a nővérek mindennapi ügyeleti teendői. Az igaz, hogy a hálózati rendszerben minden egyes betegről minden szükséges adatot azonnal megtalálni, de csak annak árán, hogy a nővérek a napi munkaidejük jelentős részét akarva-akaratlanul a számítógépek előtt töltik. És ebből az adminisztrációs munkából sohasem kevesebb, hanem egyre több van. Sajnos ahelyett, hogy a nővérek az ápolónőkkel és ápolókkal együtt, többet foglalkozhatnának a betegekkel. Így aki választott hivatása természetének megfelelően mindkét ügyeleti kötelességének becsülettel akar eleget tenni, az előbb-utóbb könnyen érezheti úgy, hogy már nem bírja kellő erővel; a pácienseknek támaszt jelentő, reményt adó derűvel. Hiszen kimerülten, fásultan nehéz dolog naponta gondtalannak tűnni, csak mosolygósnak látszani. Mert a betegápolás egy nagyon szép, de strapás, sokszor hajszás hivatás.

Igazgatóhelyettesként valószínűleg ön sem állhat túl gyakran a betegágyak mellett…

Őszintén szólva, amint csak tehetem, járom az osztályokat, igyekszem, hogy a páciensek és az ápoló személyzet körében lehessek. Nehéz pusztán szavakkal elmondani, hogy miért a legszebb érzés azt látni, ha az a beteg, akit a mentősök rohamkocsin szállítottak be, az gyógyultan és a saját lábán távozik! Persze, mindez egy csapatmunka sikere, amiben a szakácsnőnek, a takarítónőnek éppen úgy megvan a szerepe, mint az orvosoknak és a betegágy mellett teljesítő szakszemélyzetnek is.

Ebben a napi taposómalomban lassan mindenki hozzászokik, hogy egyre több munka terheli a vállát, amit majd zokszó nélkül „valahogy meg kell oldani”! A rengeteg elkedvetlenítő körülmény mellett, a nővérek és ápolók zöme mivel képes meggyőzni önmagát, hogy ne hagyja faképnél az egészségügyet?

Ez nem egyszerű, amit felhozott. És szinte naponta áthidalni sem könnyű az ezzel járó problémákat. A szlovákiai nővértársadalom jelentős hányada valóban fáradt. És akik már az ötvenedik életévük fölött járnak, ők különösen, ami Szlovákiában a nővérek és ápolónők hatvan százalékára vonatkozik. Ezért ha a hazai rendszerben már most 15 ezer nővér hiányzik, akkor bajos ügy megnyugtatóan arra válaszolni, hogy pár év múlva ki is fogja majd etetni, fürdetni, pelenkázni az arra rászoruló betegeket! Az egészségügyi szakközépiskolák valamikor presztízsintézmények voltak, oda a bejutáshoz még jeles bizonyítvánnyal is sokszor protekció kellett. Mindez akár a tavalyi hó, mert ez a szakérettségi a mai időkben Szlovákiában sajnos rengeteget vesztett a társadalmi értékéből. Ahhoz pedig, hogy manapság valaki megfelelő beosztásban egészségügyi nővér lehessen, ahhoz első fokozatú, tehát baccalaureátusi szintű egyetemi végzettség kell. Legalább az. Mert előnyösebb, ha megvan utána a magiszteri fokozat is. Csoda, ha a nővérkamara a folyamatos elvándorlást is látva a hazai rendszerben tizenötezres létszámhiányt tart nyilván? Ezzel szemben évente csak 400 újdiplomás nővérrel lehet számolni Szlovákia cirka 160 kórházában! Már nem is beszélve arról, hogy ezt a hivatást nem elég csak választani, hanem a gyakorlat elsajátítása során kell valóban megszeretni. Igaz, akkor viszont lehetőleg egy teljes életre szólóan.

Néha-néha a nővér, az ápolónő is megemelheti a hangját? Mert az ő idegei sincsenek kötélből.

Ez is előfordul. Bár ennek oka nemcsak a fáradság, a kimerültség lehet, hanem a beteg magatartása is. A páciensek között is nemegyszer akadnak nehezebben kezelhető emberek, mégha neki sincs mindig igaza, bármennyire kellemetlenek is a fájdalmai. Ilyenkor kell felülkerekedni az adott helyzeten, és higgadt kompromisszumot találni. Talán épp ez a készség, ez a szakmai kvalitás is szerepet játszik abban, hogy elsősorban a szakmaszeretet, az emberség és az odaadás az, ami Szlovákiában még működésben tartja az egészségügyet.

Ön egyáltalában bírja még azt a két szót hallani, hogy egészségügyi reform?

Nem az a kérdés, hogy bírom-e. Hanem az, hogy történik-e általa pozitív előrelépés!

Megoldások helyett az egészségügyi kormányzat sok komoly problémát, lehangoló kellemetlenséget söpör a szőnyeg alá?

Ezt a felvetést nem az én tisztem megválaszolni. Az én feladatom, hogy becsülettel elvégezzem, amit napról napra vállalok. Közben esetleg szomorú látni, hogy évtizedeken át egymást váltják az új miniszterek, viszont a gondok csak tovább tornyosulnak.