Hogy az a...

„Itt van az ősz, itt van újra,/ szép mint mindig énnekem...”, csak egy bajom van vele: a ködös, borongós idő nemcsak roppant romantikus, hanem legalább annyira egészségtelen is, töménytelen bacilus meg mit tudom én, micsoda várja ilyenkor, hogy leteperhesse áldozatát.

Tavaly ősszel-télen rengeteget betegeskedtünk, főleg mi, nők (Adél lányunk meg az anyja, vagyis én). Hiába, nemcsak a javítanivalót hordom haza szorgalmasan a suliból, hanem a bacilust is, Adél meg akkor került közösségbe, oviba. A lányunk többször volt beteg, mint azelőtt három évig összesen, kétszer is megjártuk a helyi kórház gyermekosztályát. Abszolváltunk hangszál-, mandula- és tüdőgyulladást, influenzát. Szegény, rengeteg gyógyszert megetettünk vele, szomorú, de szinte végigpróbáltuk a tájainkon használatos, gyerekeknek szánt gyógyszerkészítmények felét. Azt még csak megértem, hogy az én gyerekkoromban nem sokat törődtek a kutatók a gyerekeknek szánt orvosságok ízével, de manapság, mikor minden igazán úgy ki van találva, gondolhatnának, ha már a gyerekre nem is, legalább a szülőre, akinek azt bizony meg kell etetnie a beteg, nyűgös és ilyenkor saját életkorához képest legalább három évet visszafejlődött gyerekével. De mit is reklamálok, az a fő, hogy hasson. A mi gyerekünk hál’ istennek elég meggyőzhető fajta. Valljuk be, senki sem szereti, ha a fülébe, orrába csepegtetnek, és mindenféle gyanús ízű löttyöt diktálnak belé reggel, délben, este, sőt még éjszaka is, amikor már végre sikerült elaludnia a fullasztó köhögéstől. Adél kisebb tiltakozás után elnyel mindent, amit kell, de csakis miután szemrevételezi az általunk csak „kisgyerekes könyvnek” titulált vaskos kiadványt. Előbb rendszeresen és módszeresen végignézi a sorstársakat: fényképekkel illusztrálják, hogyan kell beadni az egyes orvosságokat a különböző korú gyerekeknek, hányféle lázmérővel mérhetünk, mit tegyünk, ha csemeténket kígyó vagy skorpió csípte meg (amerikai a minden eshetőségre felkészült szerző) stb. Nézünk, látunk, nyelünk – ez a sorrend, kivétel persze az éjszaka, amikor szegénykém gyakran elfeledi, hogy ő egy szófogadó és rendes gyerek, és úgy kell ügygyel-bajjal beledönteni az előírt adagot, meglehetősen gyér fényviszonyok mellett. Reggel aztán kiderül, mennyire volt sikeres az akció: ragad-e a parkett az ágya környékén, ill. vannak-e látható nyomai a küzdelemnek a takarón, pizsamán. Korábban sokat panaszkodott, hogy az az ilyenolyanamolyan szirup milyen rossz ízű, és hogy ő hiába iszik utána, micsoda kellemetlen íz marad a szájában. Nem tömjük belé az édességet, azt a dobozka Lentilkyt is valamelyik nagyszülejétől kapta, mint mondta, ha kapna belőle az orvosság után, megoldódna a szájízprobléma. Ha nem is egyből, de miután mi is megkóstoltuk a Zynat nevű (folyékony fogrém és finom homok találkozásához hasonló ízű) szirupot, igent mondtunk: egy kanál szörnyűség után egy szem, lehetőleg Barbie-színű cukorka jár...

Az én problémám az egyik szopogatós tablettával egész más természetű: a színe az rendben van, de nem tudom, mikor vegyem be, mert legalább egy órán át sem enni, sem inni nem szabad utána, hm, én meg csak akkor nem eszem, ha alszom...