Hasznosak és haszontalanok

A minap az egyik regionális újság munkát keres rovatában meghökkentő apróhirdetésre bukkantam. Idézem: „Szeretnék valahol dolgozni, bárhol.” Ennyi, és mellette egy mobilszám. Előbb megmosolyogtam, hogy na jó, de hol marad a végzettség, az életkor, vagy legalább annyi, hogy milyen nemű az álláskereső. Azután hirtelen elém villant egy négy évvel ezelőtti kép, ahogy ott állok a munkanélküliek hosszú sorában, aláírásra várva. „A maga munkahelye is megszűnt?” – kérdezi részvéttel a hangjában egy anyám forma asszony. És amikor bólintok, már mondja is, hogy bizony, az ő falujukban is tönkrement a szövetkezet, és szégyenszemre ide jutott, pedig már csak négy éve lett volna a nyugdíjig. „Hát mondja, kinek kellünk mi már?!” – mutat körbe. Előttünk is, mögöttünk is meglett korú férfiak és nők. Látszik, hogy végigdolgozták az életüket. A szót, hogy „munkaerőpiac”, aligha ismerik. Jönnek aláírni, a „szociálisért”. Mert ezt parancsolja a hivatal. Ki megtörten, ki dacosan, ki közömbösen. Ami a négy év alatt csökkent, az a segély összege. Az aláírók sora maradt. Az említett apróhirdetést valószínűleg egy olyan kétkezi munkás írta, aki még nem adta fel végleg. Aki mindenáron dolgozni akar, mert kell a pénz. Több, mint az alamizsnányi szociális segély. Kell a pénz, ételre, italra, villanyszámlára, mobilkártyára... (Talán a mobiltelefon – persze, használt – az egyetlen luxus, lassan már olyan össznépi ketyere lesz, mint annak idején a Sokol rádió. Csak globalizált változatban.) De közben a munkaügyi hivatalban ott sorakoznak a középkorúak, a huszonévesek, és – különösen majd most, a tanév befejezése után – a frissen végzett középiskolások is. Akiknek vagy nem sikerült bejutniuk valamelyik főiskolára, egyetemre, vagy kitanult szakmunkások, akikre sehol nincs szükség. Szlovákia déli, magyarlakta régióiban főleg a falvakban és a kisvárosokban élők találnak maguknak nehezen munkát. Az élelmesebb fiatalok összecsomagolnak és elmennek. Ha nem Magyarországra, akkor Németországba, Ausztriába, Olaszországba... Agyő, szülőföld! Nemrég beszélgettem két sráccal, akik a Földközi-tengeren hajókáznak. Az egyikük pincér, ő a szakmájában dolgozik, a másik, a volt gimnazista most konyhai segéderő. Azaz zöldséget tisztít, mosogat, ilyesmi. Két év alatt kétszer voltak itthon. Már társalgási szinten beszélnek olaszul, és egyelőre eszük ágában sincs hazajönni. „Majd, ha az autó mellé összejön a pénz egy házra is” – mondták. Az egyik barátnőm lánya is most készül Svájcba. Négy hónapig egy farmon dolgozik majd. Tavaly érettségizett, imádta a néprajzot, de a családnak egyszerűen nem volt pénze a taníttatására. Ott a két kisebb testvér, és a súlyos porckopás miatt járni is alig tudó nagymama, az egyetem már nem fért bele a költségvetésbe. Zsuzsa, a nagylány azt tervezi, Svájc után két évre Angliába megy, nyelvet tanulni és dolgozni. Utána pedig jelentkezik az egyetemre. „Egy álló hétig bőgtem, amikor anyuék kibökték, hogy nem tudják fizetni Pesten a sulit. Magamban már régen tudtam, hiszen a kettejük fizetése, plusz a nagyi nyugdíja soha nem tart ki a hónap végéig. Apu villanyszerelő, havi nyolc és fél ezerért dolgozik egy maszeknál, anyu pedig jó ha hatezer koronát keres az üzletben. Ő eredetileg szülésznő, létszámcsökkentés miatt bocsátották el. Egy évig Prágában dolgozott egy kórházban, akkor jól is keresett. Csak hát irdatlan messze van. Apu hétköznap vállalt bennünket, de amikor a nagyi ágynak esett, anyunak muszáj volt hazajönnie, hogy gondozhassa. Én a gimi után egy húsüzemben találtam munkát. Fél évig bírtam, a végén már a szalámi szagától is undorodtam.” Zsuzsa szerint a fiatalok – pláne most, az unióban – találnak maguknak munkát, lehetőséget a továbbtanulásra. Még akkor is, ha nem egyenlő esélyekkel indulnak. De mi lesz az előző nemzedékekkel? A szülőkkel, a fiatal nagyszülőkkel, akik már túl fáradtak ahhoz, hogy újra és újra próbálkozzanak?!