Hány inger van?

Nem ettünk mi kétszersültet, legföljebb akkor vett anyám, amikor beteg volt a háznál, hasfájós, gyomorfájós betegnek legjobb a könnyű, ám jó kemény kétszersült teával, fogyókúrának sem utolsó, de az én gyerekkoromban nem volt divatban ez az úri huncutság. Mármint a fogyókúra. Lett légyen módi a miniszoknya vagy a köldökig kivágott blúz, hordta mindenki, tekintet nélkül arra, 36-os vagy 56-os volt-e a mérete a táblázat szerint, darázsderékkal vagy jó vaskos úszógumival áldotta-e meg az Isten, falun meg kötényt kerítettek a ruha fölé, s legföljebb bögyös jelzővel illették azt, akin volt mit fogni. Híre sem volt a racionális étkezésnek, a vegetáriánus konyhának, a zsírszegény diétának vagy az elválasztó étrendnek. Arra is csak később figyeltem, hogy az epeköveket magukban görgető kolléganőim először fintorogva lenyelnek valamilyen keserű csöppöket, csak utána látnak neki a kolozsvári káposztának, a füstölt sonkának, a tejszínhabos-csokoládés-diós-mákos süteményeknek, s miután degeszre tömték magukat, három nap táppénz következett vagy szabadság, mert mint tudjuk, nagy ünnepnek nagy a böjtje, a nagy zabálásnak pedig epegörcs. Utána persze néhány napos teakúra következett, ugyancsak kétszersülttel fűszerezve.

Bár volt otthon kenyérpirító masinánk, szép darab volt, de csak porosodott, vacsorára inkább a zsírban sült, fokhagymával alaposan bedörzsölt változatot részesítettük előnyben. Szegény nagyanyám küszködött, mert az akkori műfogsorok nehezen birkóztak meg a kemény falatokkal, mi élvezettel ropogtattuk. (Ráadásul ő a kenyeret, kalácsot is beleaprította a tejbe, tejes kávéba, hogy könynyebben csusszanjon le a torkán, de azt már nem tudtuk elképzelni, hogy a pirítóst is összepacsmagolja a bögrében.) Az elektromos pirító egy idő múlva lekerült a pincébe a matracok, ágydeszkák, érdemeik elismerése mellett a pihenést alaposan megszolgáló fotelek, a hasznavehetetlen szeneskanna, szeneslapát társaságába. Ha nagyon kellett, megtette a dobozos kétszersült. Egyet nem értettem akkor sem, miért azt írták rá, diétás kétszersült, a kétszersült nem beteg, nem diétás változata pedig nem is létezett, ugyanolyan jogon ehették azok is, akik diétáztak, meg azok is, akik szerették ezt a töredező, ropogó, hersegő, morzsázó táplálékot. Sőt, lehet az fejedelmi vacsora is – mint megtudtam az endékában. Majdnem véletlenül, elhibázott nevelési elvek révén kerültem egy Karl-Marx-Stadthoz közeli faluszerű kisvárosba. Az elhibázott nevelési elv nem nálunk volt honos, hanem rokonoknál, akik úgy vélték, tizenhat éves lányuk még fiatal ahhoz, hogy egyedül útra kelhessen, és három hetet vendégeskedjék egy vadidegen családnál. Valakinek viszont menni kellett, ha már meg volt beszélve, el volt intézve, s akkor éppen én lettem valaki. Bepakoltam hát a nagy német szótárt, és útra keltem, nem is tudtam pontosan, hol van az úti cél, csak annyit beszéltünk meg, hogy a K.-M.-S.-i állomáson fognak várni. Vártak is szeretettel meg grillezett csibével. Ejha, gondoltam, de jó sorom lesz. Még tejben, vajban fürösztenek, szobapincér hozza a reggelit. Nos, az első étkezés beetetés volt csupán. Másnap este tudtam meg, milyen a németek konyhája. Persze, tiszta, rendes, no de a vacsora... A kétszersültet gyanúsan méregettem, nem baj, majd elropogtatom, a fogsorommal még nincs gond, aztán előkerült az eperbefőtt, azt is szerettem, meg egy liter tej. Ez lett az én vacsorám. De nem szép sorjában, egymás után, a recept valószínűleg úgy szólt, hogy végy egy levesestányért, apríts bele három-négy kétszersültet, keverj hozzá néhány kanál kompótot, és az egészet löttyintsd le annyi tejjel, hogy ellepje. A használati utasítást otthon nevelték belém: a tányér tartalmát mosolyogva, hálálkodva lefetyeld be, s ha lehet, este gyorsan aludj el, nehogy visszakéredzkedjék az, mi szem-szájnak ingere.