Halasbicska nélkül egy lépést se!

Mondhatom, nagy megelégedéssel tölt el az a már-már skizofréniába hajló tudati süllyedtség, mellyel generációm az utána poroszkáló, az óvoda-iskola padjait koptató korosztályhoz viszonyul. Iskolapéldája annak, hogy a kor előrehaladtával nem feltétlenül leszünk okosabbak, sem jobbak...

Szóljanak rám, ha nem úgy volt, de „annak idején” a farzsebben hordott csúzli, halasbicska és gyufa nélkül valamirevaló gyerek egy lépést se tett. Hogy a grundért vívott csatákban nem tettünk komoly kárt egymásban, az tisztán a véletlen műve; s bár tudtuk ugyan, hogy a jó úttörő elsődleges célja – mint testvér, hű barát megsegít, ha bajba’ lát alapon – az elesettek gyámolítása volna, az igazság az, hogy nyár elején a cseresznyét a 2. világháborúban a partizánok oldalán harcoló, hadirokkanttá vált Berti bácsi fájáról ugyanúgy leloptuk, mint a kulákivadékéról. Mea culpa, de hát egyenlőség volt… S a mai gyerek? Ül a képernyő előtt, s csetel-botol a világhálón. A szülő meg aggódva figyeli, hogy vajh ember lesz-e belőle, s ha igen, hát milyen?! Mit fog ez tudni a való világról, ha virtuálisban él, s még a barátai sem igaziak? Hogy fog ez kiigazodni az Életben, melyet nagy jóindulattal mi, a felnőttek teszünk egyre bonyolultabbá, hogy nekik majd könnyebb életük legyen? Közben meg – ha egyáltalán felütjük a fejünket a gyerek által a gyerek rovására elkövetett bűncselekményre – szidjuk a tévét, a világhálót, az akciófilmeket, a buta meséket és úgy általában az erőszakot, melyet mi teremtettünk, mi éltetünk, s egy gombnyomással mi szórunk elébük.

Mint annak idején a farzsebből a halasbicska, kandikál ki a mai gyerekek zsebéből a virtuális valóság, s bele kell nyugodnunk, hogy – mint a világon minden – ez is elmúlik egyszer. Ez a karácsonynak nevezett három nap viszont épp elég idő arra, hogy az „én felelősségem” témakörben aktív meditációba kezdjünk…