Gyökérszakadás

Ez a számadat Ukrajna lakosságának hét százalékát jelentette, és azóta további százezrek menekedtek külföldre, így tekintélyes létszámban Szlovákiába is. (Az otthonaikat kényszerűségből elhagyó, bár Ukrajnában maradó ún. belső menekültek lélekszáma pedig már szintén elérte legalább az ötmilliót!) Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint ilyen rövid időközben ekkora volumenű és tempójú menekültáradatra nincsen példa a történelemben. Hogy mit jelent a válságos helyzetből háborús menekültként máról holnapra egy más ország más viszonyaihoz alkalmazkodni, arról Bordás Sándor pszichológussal, tanszékvezető egyetemi tanárral beszélgettünk.

Tanár úr, mi, akik a béke „díszpáholyából” látjuk a mai ukrajnai valóság szomorújátékát, nyilván el-eltűnőd(het)ünk azon, vajon mi a tömeges menekülésre ösztönző erősebb indíték: a háború okozta élethelyzetek kilátástalansága vagy a halálfélelem?

Ha ezt a pszichológus szemével nézem, akkor a halálfélelem. Aki most elmenekül Ukrajnából, az otthagyja a lakását, a házát, kockára teszi mindenét, amit egész élete során elérnie sikerült, de biztonságba menti önmagát. És ha még a fiatalabb generációhoz tartozik, úgy puszta életének megmentése mellett – hiszen a háború csúful belezavart az egyéni sorsába – egy hasznosabb életpálya reménye is fölsejlik benne.

Mekkora pszichikai fájdalom, ha valakinek az orosz katonai invázió borzalmai elől – ráadásul Európában és 2022 kora tavaszán – szükségből egyetlen utazótáskával kell otthagynia a szülőföldjét?

Az nagyon gyötrő érzés. Elképzelni is nehéz, milyen lelki fájdalom. Hiszen valóban a 21. század elejét írjuk, és joggal gondoltuk azt, hogy a jugoszláv polgárháborúval véget értek körülöttünk a fegyveres konfliktusok. És hát ez az Ukrajnában zajló háború azért is nagyon veszélyes, mert a mai fegyverekkel akár az egész Föld elpusztítható. Egy esetleges atomháborúnak nincs átvészelési alternatívája. Lehangoló, de a háborúkat elindító pszichopata vezérek sohasem voltak és soha sincsenek tekintettel a másik félre. Indulataikat a „csak én, csak én, csak én” patológiás rögeszme fűti. Józan eszű ember nem is gondol egy ilyen téves lépésre, hanem tárgyal, jobb esetben beszélget is. Okszerűen nem keveredik bele egy barbár károkat okozó, emberek millióit menekültté tévő háborúba.

A hírtelevíziókban látni látjuk, de képesek vagyunk annak valójában felfogni is például Harkiv vagy Mariupol szörnyű tragédiáit?

A hírek képsorai közvetlenül bejönnek a szobánkba. Élő adásban nézhetjük, hogyan roskad alapjaiba egy lakóház, hogyan égnek meg tankjaikban a katonák, de fizikailag ezek a tragédiák tőlünk mégiscsak messze történnek. Az idegrendszerünk és a pszichénk reagálása nem tud olyan szinten alkalmazkodni, hogy a megütközésen kívül azonnal akár cselekvési kényszert érezzünk. Inkább egy másik síkon azon kezdünk töprengeni, hogy ide is eljöhet-e ez a háború, és akkor nekünk szintén menekülnünk kell-e? Az embernek természetszerű énelhárító mechanizmusai vannak, hogy tudat alatt hárítson, és ameddig csak lehet, ne is akarja az ilyen veszélyeket tudatosítani magában. Persze, egy ponton azért mindenkiben kibontakozik az aggodalom.

A háború kegyetlensége elől menekülők lelkén feltehetően hatalmas sebet üt, hogy egyik napról a másikra eltépődnek életük eladdig szőtt szálai, hogy gyökerestül kiszakadnak otthonuk biztonságából…

Ha az emberi szükségletek piramisában gondolkodunk, ott első szinten az ennem-innom és a hidegtől megóvni magam élettani igénye szerepel, de rögtön a második szint a biztonság. Ha ezek az alapszükségletek kiesnek, az érintettek lelkileg is, fizikailag is a lehető legkomolyabb csapást kapják. Egy háborúban ez hatványozottan érvényes. Mert az ilyen zilált viszonyok között is érzelmileg mindenki számára pótolhatatlanul fontos az a hely, ahol született és felnőtt, ahol rányílt a szeme a világra és megtanulta kiismerni az életet. Ez őrzi benne a „ki vagyok én” tudatát. Hirtelen elveszíteni ezt a megszokott környezetet nehezen leírható érzés; néha a legkomolyabb pszichózisokhoz, olykor akár az elmebetegséghez tartó út lehet.

A minap egy, a két gyermekével Kijevből elmenekült fiatal családanya mondta el a vele készült tévériportban, hogy mielőtt rákényszerültek otthonuk elhagyására, a szétlőtt lakás épen maradt szobájáról, az onnan nyíló emeleti kilátásról hamarjában még több fotót is elmentett a mobiljába.

Mert vitt magával egy túlélési pontot, amit majd egy békés, szabad országban abban a reményben nézegethet, hogy talán visszatérhet oda. Vagy másutt újraalakíthat magának egy ilyen meghitt otthont. Hogy ezzel visszanyerje identitásának ezt a részét is. Lényegében ahogyan mifelénk is gyakran megüti az ember fülét, hogy én mátyusföldi, én Zobor-vidéki, én bodrogközi vagyok...

Tanár úr, szavakkal kifejezhető az az érzés, ha valaki lakhelyének apokaliptikusan szétlőtt házai között, lebombázott utcáin kénytelen botorkálni?

Ez több mint szörnyűség, tulajdonképpen megemészthetetlen tragédia. Ha egyáltalán, nehéz ép elmével túlélni. Mérhetetlenül megrázó élethelyzet, ha valaki az élete előző évtizedeinek összes igyekezetét látja romokban heverni. Ez egy roppant sorscsapás.

Ön pszichológusként miként látja: veszélyhelyzetekben mekkora szívfájdalmakat és lelki gyötrődést képesek az emberek méltósággal elviselni?

Ezt mérlegelve főként a lelki sebezhetőség viszonylagosságára utalnék. Ugyanis mindenki másképpen dolgozza fel a traumát. Annak genetikai programja pedig aszerint élhet bennünk, hogy mit és hogyan éltek meg, miként vészeltek át a felmenőink. Vonatkozik ez a háborús traumákra is. Ezért előfordul, hogy az unokákban csapódik le az, amit annak idején a második világháborúban, netán még korábban a nagy- vagy a dédszülők éltek át. A saját tapasztalataim alapján én azokról az érzelmekről beszélhetek, amelyeket akkor szereztem, amikor a kilencvenes évek legelején kitört a jugoszláv polgárháború. Akkoriban sem volt mindegy, hogyan került át valaki a határokon. A szerb határőr úgy hajolt be az ember gépkocsijába, hogy fegyverének hegye félujjnyira volt az arcodtól. És a következő harminc-negyven kilométeren még négyszer-ötször megállították s így ellenőrizték, zaklatták az embert.

Az ukrán–szlovák határ hazai oldalán képesek vagyunk azoknak a fejével gondolkozni, akik talán egyetlen euró nélkül, egyetlen hátizsákkal és két gyerekkel menekülnek, hogy itt segítőkészséget reméljenek?

Akinek kellő empátiája van, az megérti ezt a szorult élethelyzetet. Akiben pedig magasabb szintű empátia munkál, az nemcsak megérti, hanem rögtön azonosulni tud azzal a szerencsétlen teremtéssel, akinek a két-három gyermekével úgy volt muszáj elmenekülnie a bombázások elől, hogy otthon kellett hagynia, vagy a határállomáshoz érve kell Ukrajnában hagynia a hadköteles férjét, családjának több tagját. Ezt őszintén felfogni, ahhoz beleélő képesség, érzelmi intelligencia és lelkiismeret szükséges. Egy ilyen ember zokszó nélkül segít a rászorultakon. Nem azt mérlegeli, esetleg haszna származhat-e belőle, hanem cselekszik. Nem véletlen, hogy a jótékonysági szervezetekben és az ilyen civil szerveződésekben a most is önkéntesen segítők körében általában magas fokú empátiával, altruizmussal bíró emberek tevékenykednek. Ők a legkeményebb kihívásokban is önfeláldozók tudnak lenni.

Lélekben mit él/élhet át az az asszony, aki a gyermekeivel átlépi ugyan a biztonságot ígérő államhatárt, de nem sejtheti, valóban viszontlátja-e még valaha a szüleit, az oroszok ellen harcoló férjét vagy a fivéreit?

Ez súlyos próbatétel, ami komoly depressziót okozhat. Csak tovább nehezíti a dolgot, hogy épp őneki – egyéni érzelmein uralkodva és elzárkózás helyett – mind többet kell nyugalmat mutatva beszélgetnie a gyerekeivel. Ebben megfelelő tapintattal a menekülteket befogadó környezet is sokat segíthet, hogy megnyílhassanak s életük legnehezebb helyzetében az új körülmények között erőt adó támaszt találjanak. Fontos, hogy a menekültek kiszámíthatóságot lássanak maguk körül; hogy minél gyorsabban enyhüljön bennük a lelkükre nehezedő nyomás. Érezzék, hogy biztonságos közegben vannak.

Ahol áldatlan helyzetükben is meghallgatják őket?

Igen. És ahol gyakori szorongásaik dacára nem ítélkeznek fölöttük. El kell mondaniuk a háború okozta negatív emócióikat, saját fájdalmukat, hogy a túlélési ösztön erősödjön bennük, ami a nőkben különösen erős tud lenni.

Meghökkentő, hogy pár hét alatt több millió menekült hagyta el Ukrajnát. Joggal diktálja a józan ész, hogy egyszer majd éppen így hazavágynak ezek a Putyin háborúja miatt most földönfutóvá lett csonka családok?

Mindig vissza fognak vágyni. Hacsak nem kell majd belenyugodniuk, hogy nincs hová, nincs kihez visszavágyódni. Mert a gyerekek apja elesett, mert az otthon megszűnt, nincs, a háború semmissé tette. Hogy abba kell belenyugodni, hogy az otthon gyökerei eltépődtek, az otthoni élet filmje elszakadt – és máshol kell új otthont kialakítani. Beilleszkedni és elfogadni azt a környezetet, azt a kultúrát, ahová a háború, a hirtelen megváltozott élet sodorta őket. Mert a menekültek sorsának ez is majd velejárója lehet. Nekünk pedig, akiknek itt békében telnek napjaink, azt a dilemmát érdemes szem előtt tartanunk, hogy akarunk-e segíteni, a rászorultak problémáival foglalkozni?! Még ha ezek az elhatározások, sajnos, olykor nehézkesen születnek is.