Aki fiatal, legyen optimista?

Kiszámíthatatlan, bizonytalan, valóban fura világot élünk, ahol minden megtörténhet, ami az emberrel megeshet. Ezt a jelent látják a diákjai is. Így nyilván ön is szembesül a kételyeikkel, a fenntartásaikkal, az általános szkepszisükkel.

Igen, hiszen az ellenkezője részemről rendhagyó lenne. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy ez nagyon szerteágazó problémakör. Hirtelen még az az ókori, feliratként ránk maradt üzenet jut eszembe: „Lustább és szemtelenebb nemzedék, mint a mai fiatalok, sohasem volt. Milyen lesz így a jövő?” Eszerint már akkoriban megvolt a konfliktusnak nevezhető ellentét a felnőttek és az ifjúság között. Ha pedig a jelen valóságát a mai fiatalok szempontjából nézzük, azt kell látnunk, hogy manapság nagyon értékzavaros világba kerültünk. És nemcsak az általánosan elfogadott értékek programozódtak át, hanem azok a jól bevált szocializációs folyamatok is megkérdőjeleződtek, amelyeket a szülők tudtak átadni a gyerekeiknek.

Ők sem értik, mi sem értjük a világot? Hiányzik a tisztánlátás biztonsága?

Inkább azt mondhatnám, hogy a megszokott konvenciók helyébe rengeteg más értékalkotó elem lépett. Főként a médiára és a kortárs csoportok kiemelt hatására érdemes gondolni. Ez egészen más, visszás világba vitte a mai fiatalokat, ami a politikai, társadalmi és közösségi értékrendet tekintve a mindennapokban is lecsapódik. Megjelent például a még nem akarok felnőtté válni attitűd, a „mamahotelek” manapság elterjedt divatja. Amikor a 25–35 éves „gyerek” naponta hazajár, sőt ott lakik, és az anyuka kiszolgálja őt, mos-főz-takarít rá, a papa pedig az ügyes-bajos dolgaiban intézkedik helyette. De hogy ugyanez a fiatal felnőtt már saját családot és azért felelősséget vállalva gyereket neveljen, ez a szándék a modern időkben jelentősen a háttérbe szorult. Mára az önimádók társadalmába érkeztünk. Az önszeretet társadalmába. Hogy én és én, az első száz helyen én vagyok. A százegyediken, esetleg, jöhet valaki más.

Sokan a mai fiatalok közül az utolsó generációnak mondják magukat. A megbolydult világ, a klímakrízis, a túlnépesedés gondjai láttán az apokalipszis foglalkoztatja őket. Pánikba esett ez a nemzedék?

Az kétségtelen, hogy csőstül szembesülnek a túl komoly próbatételekkel. Úgy érezhetik, nem tudják leküzdeni őket. Vagy talán egyáltalán nem is akarják. És akkor becsúsz(hat)nak a határozott cselekvést hiábavalónak tartó felfogásba, belebocsátkoznak a lényeges értékeket ignoráló helyzetekbe, ennél még helytelenebb esetekben azok tönkretételébe. Ilyenkor történhet meg, hogy a képtárakban festményeket öntenek le, másutt szobrokat rongálnak, könyveket égetnek, pedig azok az alkotások a civilizáció és a kultúra előrehaladásának építőkövei. Ez a zavarkeltő magatartás óriási hárítás és tiltakozás egyben: nem akarok olyan lenni, mint az apám, mint a nagyszüleim, és az ő értékrendjük folytatója sem; számomra egészen más, egyszerűbb életút lesz a jobban elfogadható – mutatja a rendbontásuk. Eközben gyakran megkérdőjelezik a pénz szerepét és hatalmát is, ám az életben mégiscsak jónak látják, ha több van/ lenne belőle. Az értékek tagadása, az olykor nihilizmusba hajló gondolkodásmód kétségkívül fokozott társadalmi tünetté vált.

Erre a kiterjedt cvíder céltalanságra, már a blazírt és fiatalkorban ködösnek mondott holnapra- holnaputánra a pszichológusnak van receptje?

Általános persze nincs. De aki tanácsért jön, annál abból már kiindulhatunk, hogy mi a motivációs rendszere. Mi az, aminek örül, mit szeretne csinálni, hiszen bizonyos érdeklődési köre mindenkinek van. Miután ezt tisztáztuk, akkor már továbblépve szóba kerülhet, mit csinálna még szívesen. És mit kell megtennie ahhoz, hogy ez megvalósulhasson. Például hogy ehhez „esetleg” tanulnia kellene, és gyakorlati jártasságot szerezni, talán nem is keveset, a szóban forgó cselekvési körben. És itt van most az Ukrajnában dúló háború. Megfelelő motivációt keltve ez is lehetőséget kínál azon elgondolkodni, hogy mit jelent, ha a békés nyugalom, a mamahotel, illetve a jóléti társadalom komfortja helyett a háború kényszerében valakinek az alapvető életfeltételei és a biztonsága sincs garantálva. Ezek a válságos szituációk szűkebb-tágabb körben rögtönzött pszichodrámákat játszva érzékeltethetők is. Ugyanis igazi értelme az élményszintű tanácsadásnak van. A megoldáskeresésnek, a belül átélhető valóságnak. Az megmarad az emberben.

Ha az ifjú generáció aktuális problématérképét nézzük, ön mit lát különösen elgondolkodtatónak?

Ez összetett kérdés. Már csak a korosztályok különbözősége miatt is. Így hamarjában inkább azt érdemes számba venni, mely problémákkal találkozunk a leggyakrabban. Ezek közül hadd említsem a családok szétesésének mindennapiságát, amivel persze azok szocializációs hatása is érezhetően meggyöngül. Ez gyakorta lehet a későbbi egyéni kisiklások, a sodródás vagy az értékvesztés egyik oka. Ha otthon hiányzik a megfelelő modell, az azonosulásra érdemes példa, ha a családban nincsenek kapaszkodók, akkor megtörik a mintaképek és a követendő hagyományok hatása is. Ehhez kevés a szerető nagymama, aki már 65-70 éves vagy még idősebb. Egy akut problématérképről beszélve tehát főként a családi rendszeren belüli komoly gondokat, az ebből fakadó tanulási problémákat kell szóba hozni. Illetve azt is, hogy a gyakori burn out, azaz a kiégés nem csak idősebb korhoz kötött panasz. A fiatalok ugyanúgy kiéghetnek, méghozzá nagyon gyorsan.

Manapság ezért is látni annyi fásult és rezignáltnak tűnő fiatalt?

Nem szabad általánosítani, de egy bizonyos réteg már a tanulást is nyűgnek tartja. És tehernek. Az okos szülő ezért egyrészt igyekszik jó iskolába adni a gyerekét, másrészt távlatokat nyit előtte. Figyel rá, azt akarja, hogy az életben legyen belőle valaki. Ha ez a figyelem bármi okból nincs meg, a gyerek ugyan akkor is megtalálja a maga világát, csakhogy éppen a nevelésben kulcsszerepet játszó érzelmi kapcsolat nélkül, ami nem a gyerek, hanem az adott családon belüli rendszer hibája.

Gondolom, ennek azért nem kell okvetlenül az ifjúkori lemondáshoz, a jövőt sötéten látó rezignációhoz vezetni.

Tényleg nem. Viszont az előbbutóbb fellépő kiégéshez sokszor az is elég, ha valakit egyszerűen nem érdekli, amit nap mint nap és motiváció nélkül tennie kell. Éppen ezért szerencsés lélek, aki már serdülőkorban megtalálja azt a célt, amit egy életen át követni akar, és ebben az őt körülvevő felnőttek is támogatják. Ellenben ha valaki csak belekényszerül valami muszájcselekvésbe, akkor valóban hamar megjelenhetnek nála a kiégés, a letargia tünetei. Ezzel velejáróan pedig az alkoholhoz, a droghoz menekülés hajlama is. Ezért volna hiba a nyilvánosság előtt elleplezni, hogy manapság rengeteg a drogos fiatal; a pár évvel fiatalabb korosztályt nézve pedig a sajátos nevelési igényű gyerek. Még sohasem volt annyi a figyelemzavarral vagy más mentálhigiénés gonddal bajlódó eset, mint újabban. Emögött természetesen a kütyüvilág elhatalmasodásának káros hatását is tudatosítani kell. Kutatások bizonyítják, hogy annak az anyának, akinek a terhessége alatt akár napi 17-18 órát a fülén lóg a telefon, akkor ezt a magzata is átéli. Ez a gyerek a megszületése után könnyen dekoncentrált lesz, és ez a rendellenesség – az iskoláskorba áthúzódóan – már az óvodában komoly problémákat okozhat.

A generációk közötti törésvonalak természetesen mindig léteztek. Mára azonban ez a problematika is megváltozott?

Elsősorban a nemzedéki különbségek közötti kiszámíthatóság szempontjából. Felborult, összemosódott egy tradicionális értékrend, és annak helyébe a pénz megnövekedett szerepe, társadalmi „súlya” lépett. Úgy tűnik, a modern időkben az lett, úgymond, a kulturális érték, a megszerzése érdekében az emberek rengeteg dolgot készek feláldozni. Nem is mindig elfogadható módon. Ami engem az utóbbi időben szakmailag különösen izgat, az a nő szerepe a mai társadalomban. Hogy az ő habitusuk – mintaként – hogyan változik a mai családi rendszerben.

Végül is milyen a nyolcvanas években, a rendszerváltoztatás időszakában, majd az utána született generáció társadalmi szocializációja, hogyan alakult az ő társas kapcsolatrendszerük?

Ez jó kérdés. Mert ha a visegrádi négyek országainak fiataljait nézzük, akkor sokáig a pénzhez jutás gyors szándéka, a szabadság lehetőségének kissé szabados élvezete volt elsődlegesen jellemző. Előtérbe került a jólét és a konzumigények élvezete, az viszont háttérbe szorult, hogy ezért a tudásvággyal együtt kötelezően tegyek valamit. Szűkebb pátriánkat nézve ennek megvoltak az előzményei is. Még 1987-ben a fiatalkori bűnözés témáját kutattam. Ennek kapcsán kiderült, hogy ebben a problémakörben az akkori Csehszlovákia legkisebb járása, a Dunaszerdahelyi vezetett! Éspedig azért, mert a szülők a szükségesnél kevesebbet tartózkodhattak otthon, hiszen naphosszat a hatalmas fóliasátrakban robotoltak. Igaz, megvolt belőle a szép bevétel, de a gyereket „valaki” nevelte. Aki így hozzászokott, hogy „a pénz megvan”. Sőt, olykor el is emelt belőle ilyen-olyan összeget. Később, 1992–1993-ban eljött a mečiari éra és vele a pénzt kizárólagos értéknek tartó, elszánt maffiavilág, mígnem ez a zavaros miliő a maffiagyilkosságokig durvult. Egy további, már a rendszerváltás után végzett kutatásomban pedig a megkérdezett harmadikos-negyedikes gimnazisták gondolkodásáról az derült ki, hogy a maffiavilágot ugyan kockázatosnak tartják, de nem idegen tőlük az amíg élek, addig jól éljek elve!

Mára hová fejlődött ez a helyzet? Mi az, ami – általánosságban – a mai tizenévesek magatartásformáiból kitűnik?

Hogy aki egyetemre megy, annak rendszerint megvan a hosszú távú célja. A többieknél azonban akár komolyabb bajok is adódhatnak, noha zömmel azért mégiscsak szakmát találnak. Ha másképp nem, a szülők segítette, a tágabb rokonság egyengette pályán. Mindenesetre abban bízom, hogy mindig meglesz az a réteg, amely befizeti a társadalom működéséhez szükséges adót.

A meglátásai alapján tehát egy mai fiatal ne lehangolt legyen, hanem akár zsigerből is optimista?

Ismét csak az a kérdés, mit hoz otthonról. Ha a családi körben mindig csak azt hallotta, hogy a pohár félig üres, úgy pesszimista lesz; ha ennek fordítottját, akkor optimista is lehet. Nevelés kérdése. Hiszen ha van valakiben motiváció, akkor szakmailag ma egyszerűbb nekifutni az önálló életnek. Aki akar, az manapság százféle lehetőség közül választhat, ami régen nem így volt. Jelenleg mindenütt munkaerőt keresnek, egy rátermett fiatal ma nem mondhatja, hogy nincs hol érvényesülnie.

És ha mégsem lát jövőt maga előtt?

Akkor valószínűleg azért, mert messzinek gondolja egyéni céljainak megvalósíthatóságát. Mert amit akar, azt ő azonnal el akarja érni. A mai fiatalok türelmetlenek, ez a nemzedék nem tud késleltetni. Lassúnak érzi a majd meglesz valóságát. Egyébként a késleltetés hiánya is a személyiségzavar egyik tünete.

A hazai társadalomban nyilván egy élénk és kritikus dialógus szükségeltetne ezekről a kérdésekről.

Igen, ez nagyon kellene. De sajnos ez az, ami nincs. Precízen mondva, ez sincs.