Gyermeknapi kívánságok derűben, borúban jó szívvel

A franciaágyon hasaltunk keresztben: a lányom meg én. – Alig várom a következő hétvégét – közölte ő oldalra billentett fejjel, miközben huncutul pislogott rám a szemüvege mögül. – Gyermeknap lesz, tudod! Nemzetközi! Ingyen fürödhetünk a strandon, meg versenyeket szerveznek, és mindenfélét lehet nyerni... – Kis csönd következett. Én azt hittem, a tavalyi gyermeknap eseményeit és nyereményeit veszi számba, amikor is azzal a meghökkentő mondattal zárta a kissé kuszára sikeredett élménybeszámolót, hogy „képzeld, a Réka csak egy jegyet nyert, amiért csak fél kólát kaphatott volna, de olyat meg nem adtak. Még szerencse, hogy volt nála pénz, és hozzáfizetett.” Jót nevettünk, amíg kiderült, hogy az egyik rendezvényen a győztes minden vetélkedő után egy kis nyereményszelvényt kapott. S ha elegendő összegyűlt, akkor beválthatta a büfében, vagy valamilyen apró csecsebecsére cserélhette. Aki kevésbé ügyesen szerepelt, az a zsebpénzéből pótolta a hiányzó összeget. Vagy jobb híján hazavihette a jegyeket emlékbe. Hja, időben kell kezdeni a jövő nemzedék piacgazdálkodásra való nevelését! Nem is értem, hogy így utólag miért nem olyan vicces a történet... Ám a lányomat ezúttal másféle dolog foglalkoztatta. Némi habozás után azt kérdezte, hogy: – Mondd, anya, meddig érvényes a gyermeknap? – Hogyhogy meddig – néztem rá kicsit értetlenül. – Hát addig, amíg tart. Reggeltől egészen lefekvésig. Gyereke válogatja, hogy ki meddig bírja a mókát. – Nem, nem úgy értettem – legyintett fél környékre emelkedve. – Én azt szeretném tudni, hogy hány éves korig! – Ó, vagy úgy! Nyugi, a tizenhárom évesek még beleférnek a keretbe! Hanem a kérdés most már az én gondolataim közé is befészkelte magát. És a környezetemben élő, s különösebben (még) nem nélkülöző, vagy nagyon is „jól elengedett” ismerős gyerekek mellett felvillantak a képernyőn vagy a nemzetközi hírügynökségek sajtófotóin látott gyermekarcok: a súlyos gépfegyvert szorongató palesztin és izraeli fiúcskák, az anyja kendőjébe kapaszkodó, rémülten reszkető afgán leányka, az éhségtől felpuffadt hasú afrikai kisdedek... S mellettük az iskolába luxuskocsikon érkező amerikai, német stb. tizenéves gyilkosok, akik kiirtják az osztálytársaikat és tanáraikat, hogy így torolják meg saját sekélyes életük – életformájuk – kudarcait... Azután a szülői nemtörődömség miatt „világgá ment”, vagy az elrabolt, megbecstelenített kiskamaszáldozatok... A sor, a megkínzott, koravén tekintetű gyermekek sora többször is körbeérné a földgolyót. Ezt a rohamos globalizálódó világfalut, mindannyiunk közös otthonát. (Az én gyermekkorom idején a szülőfalumban, ha az utca valamelyik gyereke rossz fát tett a tűzre, mindig akadt egy felnőtt, aki alaposan megszidta. Manapság senkinek eszébe sem jutna, hogy egy vadidegen kölyökre rászóljon. Hogyisne, amikor még az iskolában is tilos megfenyíteni a neveletlen diákot! Mondom, globalizálódunk, amerikanizálódunk...) De tényleg, a huszonegyedik század intoleráns, félelemszagú és létbizonytalan kezdetén hány éves korig „érvényes” a gyermeknap? És miről szól? És kinek? A világ boldogabbik felén élő gyermekeknek egynapnyi önfeledt szórakozás, nyereményjátékok, a többi sok milliónak jó esetben egy újabb élelmiszer-segélyszállítmány, a rosszabbikban a nagyhatalmak kis népeknek eladott fegyvercsomagjai. Hogy a szembenálló felek gyermekei is igazi puskával vehessenek részt a felnőttek halálos játékaiban. Emlékszem, mikor még gyerek voltam, az iskolában időnként megkérdezték, mire vágyom, ha nagy leszek. És pontokba kellett szedni a békét, az egészséget, a boldogságot, a gazdagságot, a munkát meg a családot. De én akkoriban még csak háromszínű örökíróra, sok-sok teleírható üres füzetre, és mesekönyvekre vágytam. Meg arra, hogy a nagyszünetben az iskolaudvaron akkor is én lehessek Tokei-Ihto indián főnök, ha lány vagyok. Ki kellett ugyan érdemelnem (még a füzeteket is!), de végül mindegyik kívánságom teljesült. (És sokáig azt hittem, így lesz majd a felnőttségre vonatkozó, „pontokba szedett vágyakkal” is.) Talán mert akkoriban mintha egész évben gyermeknap lett volna. Vagy ezt csupán a mindent megszépítő emlékezet mondatja velem? Nem tudom. Mindenesetre az én – lassan negyvenes – generációmnak gyerekként még nem a bármi áron elért győzelemre kellett hajtania. (A túlélésért vívott harcot nagyszüleink és szüleink már letudták – akkor úgy hitték, örökre. Az állásuk és a keresetük biztos volt, az meg mit számított, hogy semmi örömöt nem találtak abban, amire ráment a fél életük...) Most minden másképpen van. A gyerekeink velünk együtt tanulták meg, hogy az egész élet egyetlen nagy verseny. S hogy a siránkozás nem old meg semmit. A gyermeknap kicsi ünnep a mindennapok sodrásában. Legyen! Ne mondjunk le róla! De nagyon megérett rá az idő, hogy tegyünk arról is, ne csak ezen az egyetlen napon érezzék és élvezzék a gyermekkor gondtalanságát! Ami nem ennek az amúgy is rosszul értelmezett önállóságnak és szabadságnak a megsokszorozását jelenti. Inkább valami olyasmit, amivel annak idején bennünket terelgettek a szüleink: okos törődést, odafigyelést, szeretetet. Hogy a mi gyermekeink is egész évben azt mondhassák: miénk itt a tér! Mert ugyan ki másé is lehetne, mint aki bejátssza?!