Gyermekkorom ízvilága

Ízlett. Minden étel, amit gyerekkoromban elém tettek. Színigaz, mai eszemmel visszagondolva nagyobb étvággyal kanalaztam volna be – bár a kés-villa használata illőbb lett volna – a vadrózsaszirom mártással leöntött, olívaolajon dinsztelt szűzérméket, mint a pirított vöröshagymával megszórt lisztből és főtt kolompérból sűrített, olvasztott disznózsírral megöntözött krumplikását, de akkor még azt sem tudtam, hogy mások szűzérmét is esznek. A desszertként elmajszolt, előbb vízbe, majd kristálycukorba mártott karaj fehérkenyér helyett is inkább ropogtattam volna kandírozott fügével díszített karamellalapú ananásztortát, vagy nyalogattam volna papájaízesítésű tejszínhabbal tetézett stracciatellát.

De mit panaszkodom én, aki legalább ázott kristálycukros kenyérrel betömhettem a számat, menynyit kellett sírnia szegény József Attilának azért a szerencsétlen ötforintos kuglerért – még versben is megörökítette keservét! Igaz, sokszor másra, finomabbra, ízesebbre, csontosabbra, sültebbre, pörköltebbre és kirántottabbra vágyva, mégis azzal az elégedettséggel kanalazgattam a gőzölgő krumplikását, hogy nekünk több jut, nemcsak olyan kis lábaskával, mint amilyenben a költő mosónő mamája hazavitte kegyelmeséktől kapott vacsoráját. Néha bántott, hogy maradék nem igazán jut a minden ehetőt hasznosító valódi, négylábú, nem konnektorból működtetett malacnak – hol volt akkor még a mai lakások pazarló háziállata, a konyhamalac –, mert irigykedtem, ha nebulótársaim azzal dicsekedtek, hogy náluk még a malac is nagykanállal eszik.

Nem voltunk ám táplálkozás tekintetében mi sem gyöngydiákok, inkább amolyan máglyatűzre való mákvirágok: azt követően, hogy aznap utoljára rázta meg a folyosón a csengőt az ügyeletes csengető, és szaladtunk visítva szanaszét hazafelé, mint akiket szél fújt le a körtefáról, a padokból utánunk is félig rakta a szemétkosarat a takarítónő csipkézett szájú gyűrött uzsonnazacskóban hagyott kenyérdarabkákkal, amelyekről lenyaltuk a kacsazsírt, téli időszakban füstöltkolbász-karikákkal, abáltszalonna-katonákkal, terjengő szagú disznósajttal vagy a metszőfogak lenyomatát őrző félig rágott, oxidálódott savanyú almával. Bezzeg, ha egy nemzedékkel korábban születtünk volna, nem restelljük felcsipegetni a morzsákat sem, csutkáig rágni az almát, kiszippantani a búzási kásás körte lötty belsejét, s ölre menni egy harapás szilvalekváros kenyérért. De mi már gyerekként is ahhoz a pazarló nemzedékhez tartoztunk, akik – később felnőve – nem vettük zsákszámra a lisztet, a sót, a cukrot s mellé kartondoboz számra a százas szeget meg – ha kellett, ha nem – egyszerre öt-hat harmonikapapír rekesz negyvenwattos villanykörtét, ha éppen meghozták a vegyes boltba, hogy legyen tartalékban, ha kigyullad az égbolton a Sztálin-gyertya, s megszólalnak a katyusák, vagy szoros kötelékben szállnak felettünk a Messerschmidtek.

Másnap, az első tanórán kaptuk a megszégyenítő kioktatást, hogy a jólét a mi bajunk. Hogy turkálhatunk az ételben, válogathatunk, finnyáskodunk, mert nem tudjuk, mi a nélkülözés, a korgó gyomor, az üres kamra, vagy ha nem lóg a kolbász, a disznóláb, a szalonna, az oldalas a padlástérben felfüggesztett tartórúdon. A nincs majd megtanítana, de mi jó dolgunkban már Ádám-Éva napján sem tartunk böjtöt.

A fene tudja, jó vagy rossz, hogy a kortársaim, talán mondhatom, zömével együtt ismerem, mert a sors úgy hozta, hogy a hatvanas-hetvenes évek falujában megismertük a szűkölködést, noha szerencsére már nem ugyanazt, amit a háborús nemzedék. Arra talán jó, hogy tudok parancsolni magamnak. Hogy nem ver ki a zöld penész az ilyen-olyan citycenterek egymást túllicitálni igyekvő gyorsétkezdéiben, látva a bő választékot, amely olyan ízeket, színeket, formákat, zöldeket, halakat, tengeri herkentyűket és egyéb, a magyar gyomor számára szokatlan mütyüröket sorakoztat fel a legegzotikusabb tájak piacairól származó nyersanyagokból taji, kínai és mit tudom én, milyen konyha receptjei szerint lekoppintott eljárással kopírozva az európai konyhában. Ilyenkor bekapom a pipát, mint a fogorvosi székben, és elfolyatom a nyálat, amely persze öszszegyűlik a számban a sok kütyü láttán, és lemondok a lakomáról. Összehúzom magam, és hazamegyek korgó gyomorral. Otthon a hatvanas-hetvenes évekből nosztalgiázás céljából átmentett recept szerint gyorsan felfuttatok villanyáramot zabáló kisresómon egy pazar magyaros rizottót, disznó-, marha-, bárány-, csirke- és pulykahús, csirkeaprólék és -belsőségek, valamint mexikói vegyes zöldség és ízes házi libazsír nélkül a legjobb csapvízből meg a legjobb hántolt fehér rizsből, natúr jódozott sóval. Iszom hozzá egy pohár szénsavmentes kellemes szobahőmérsékletű forrásvizet a legszebb poharamból. És miután leteszem a kezemből a kést és a villát, megállapítom: az idők változnak, de a gyomrom a régi. ĺzlett.