Gyermekkorom ízvilága

Családunk szerencsétlenségében bizonyos szempontból szerencsém is volt, hogy egy eldugott dél-gömöri kisközségben, a balogvölgyi Zádorházán, apai nagyszüleimnél telt el gyermekkorom. Olyan közepes parasztportán, ahol még elevenen éltek az életrend évszázados hagyományai. Érvényes volt ez a táplálkozási szokások mindennapjaira, ünnep- és vasárnapjaira, a reggeli fokhagymás pirítóssal kezdődően a lakodalmi díszített tortával bezárólag. De hát valójában hol is kezdjem el visszaemlékezésemet? Talán azzal, hogy „Tavaszodván, ha sóhajt a rét...” kezembe nyomta nagymamám a fonott kosárkát azzal a nyomatékkal, hogy aztán tele szedd, te gyerek! A szép napsütéses áprilisi napon, úgymond, parancsba kaptam a sáncpartokon, réten, legelőn, Balog partján való sóskázást. Szépen szálanként kellett ám szedni, nem tehettem meg, hogy mint valami rondellai idétlengyerek a sűrűbben termő helyeken csak úgy marokszám füvestül rakjam a kosárba, hisz abból könnyen kikapás is lehetett. Mert ugyancsak jólesik ám akár az öreg, akár a fiatal fáradt szervezetnek az ízletes, savanyú vadsóskából készített sóskaleves vagy mártás. (Mai napig kedvencem, talán csak én tudom az ínyencek közül Pozsonyban, a Duna-part melyik savasabb, kötöttebb talajú szakaszain terem meg a sóska.) Április, ó április! A hónap elején vette meg nagyapa a szövetkezetből azt a 18-20 kilogrammos malackát, melyet aztán általában mindig karácsony előtt egy héttel vágtunk le, olyan 160-180 kilósra felhizlalva; ilyenkor keltek a kiskacsák, kislibák, ekkor kotlott meg a kotlós. A baromfiaknak aztán a piacolásra szántakon kívül, a nyári konyha sparheltjén vagy sütőjében teljesedett be a sorsuk. De ne vágjak ám ilyen meredeken a gasztronómiai menetrend kellős közepébe! A hagyományos paraszti konyha már a sütés-főzés időigényessége miatt sem építhetett kizárólag húsos ételekre. Jómagam a hüvelyeseket, a töltött káposztát, a füstölt kolbászt, sódart és szalonnát kivéve sohasem igen szerettem a húsételeket. Csirke általában vasárnap volt, melynek a gyerekféle csak nagy ímmel-ámmal kanalazgatja aranyló levesét, csíp valamit a májacskájából, zúzájából, leszámítva a vérmesebbeket, akik a pici izmos szívecskén is elnyámnyognak. Nem mondom, a paradicsomosan alapozott, bő tejfölös lében úszó, nokedlivel sűrített paprikás csirkét azért imádtam, jó volt még másnap is belekanalazgatni a sparhelt szélén, mikor már jól összeállott, csipegetni a számomra külön fenntartott mellehúsából. Finnyás kisgyerek voltam ugyanis, most sem enném meg a bőrét, és undorodom mindenféle húsnak a kövérjétől, mócsingosától, még azt sem nézhetem, ha valaki más eszi előttem. Erről azonban most csak ennyit, ahogy Anonymus mondotta volt. Nézzük csak azt a két szép tarka tehenet, mely a falu csordájából kiválva, lassú méltósággal foglalta el helyét istállónk jászolánál. Türelmetlenül vártam piros bögrécskémmel frissen fejt meleg, habos tejüket, egyenesen a fejőszék melletti zsétárból (sajtár máshol), irigykedve nézett mind az öt cicánk. Mint minden falusi háztartásban, a tej volt az alapélelmiszer, melyből és mellyel annyi minden készült, az írótól a túróig, még akkor is, ha a pectejet meg a kakastejet leszámítom. Meg aztán forró nyári délutánokon nincs is jobb a hideg pincéből felhozott, cserépfazékban tartott teljesértékű aludttejnél. Otthon sütött házi cipóval persze, mert hiszen ott állt a piroszsindelyes kemence pár lépésre a gémeskúttól, kisnemesi szilvafánk árnyékolta. Ha jól befűtöttünk benne külön erre a célra kévékben félrerakott szőlővenyigével meg egy kis akácfával, olyan öt-hat kenyér, négy vakaró és lepény sült meg benne egyszerre. Melegében a kenyértésztából szakított lepény (a lángos néhai ükanyja) volt belőle a legfinomabb, sűrű tejfellel leöntve. Kenyérre kívánkozó szép sárga vajat még a földes szobában köpülgettünk, a gyerek szintén köpült, ha az öregek már unták, meg segítségre volt a dagasztásnál, hogy vizet öntögessen, és törje közben a forró krumplit. Spájzunk leggyakorlatiasabb készlete azonban, akárhogy veszem is, a lisztből vízzel, sóval gyúrt tészta volt, melyet laposra sikálva a tűzhely „platnyiján” pirítottak barnásan hólyagosra, aztán felfűzve ott volt mindig bevetésre készen. Mármint a forró vízbe, ha hazaugrottunk a kapálásról, csak egy kis vaj és túró vagy tejfel kellett rá, és öt perc alatt kész volt az ebéd. Levesfélével nem volt különösebb gond, mert a habart bab (természetesen füstölt kolbásszal dúsítva) napokon keresztül ott „parkolt” a sparhelt szélén, mindig kész állapotban, melyet minél többet melegítünk, annál finomabb, de hogyha csak inkább olyan jó langyos, akkor lehet igazán érezni benne az ízeket. Főzés közben a gyerek volt a gyorsfutár, aki kiszaladt a virágoskertbe, hogy bazsalikomot tépjen bele. Nyártól őszig aztán még két olyan állandó étel volt a tűzhely szélén, melyekre mindig lehetett számítani: a paradicsomos káposztaleves és a nagy fazékban odaállított híg lecsó. Bevallom, ezeket néha már nagyon untam. A hadipecsenye szintén gyakori gyorsétel volt, aminek most nem írom ide a receptjét, csak az idegesített benne, hogy néha túl sok hagymával készült. Ami a vitaminforrásokat illeti, abban ugyan nem volt hiány falun, mert a kertben kora tavasztól késő őszig lehetett „legelészni”, az első szál sóskától az utolsó szem fagyos birsalmáig. Nincs olyan zöldség vagy gyümölcs, melyen ne csemegéztem volna, sokakat meglep például, hogy máig mennyire szeretem a sárgarépát és a karalábét, meg persze a paradicsomot mindenféle állagban. Egyetlen olyan ételféle volt akkortájt, amivel ki lehetett volna üldözni a világból, éspedig a kapros tökkáposzta főzelék. Olyan kort éltünk, amikor még nem jelent meg falun a banán. Tornalján, a legközelebbi kisvárosban viszont már láttam, és elkezdtem lassan sírdogálni érte, hogy legalább megkóstolhatnám. Mamó erre mindig azzal torkolt le, hogy hadd már el azt a banánt a fenébe, nincs az semmi, a sült úritök százszor édesebb meg ízletesebb. ĺgy utólag, talán volt is benne valami. Még egy kicsit a csemegéknél maradva, nyaranta legszívesebben az alvégben a Szeleczkyék hatalmas eperfáján (nyugaton szederfa, de Arany János szerint mégis ennek a lombja szokott bólingatni estefelé) üldögéltem, s képes voltam órák hosszat csipegetni, ábrándozgatni, míg végképp el nem zsibbadt a lábam, hogy aztán lila kézzel, lila szájjal huppanjak ismét a földre. Legkedvesebb júniusi portyázásom az eprészet volt a kaszálókon és a legelőoldalakon, a hajnali csiperkegomba-gyűjtésről nem is beszélve. A faluban talán csak a csordás ismerte jobban a Nagylegelő boszorkánygyűrűit, ahol ez az ízletes gomba termett, de mire ő kihajtott, beledughatta az egérlyukba a botját, mert valami kis boszorkányivadék már fél ötkor összekosarazott mindent. Nem kell talán mondani, hogy a csiperkét egyszerűen disznózsíron, hagymán, tojással és tejföllel készítettük el. Mezei élelmiszerforrás volt érdekes módon még a fogoly és a nyúlpecsenye is. Ennek az a története, hogy kaszáláskor, aratáskor, eleinte kíváncsiskodóként, majd kisinasként mindig a gépek körül sündörögtem. Szokás szerint nem volt akkoriban olyan tábla, melynek utolsó pár kaszavágásnyi gyűrűjébe be ne szorult volna néhány apróvad. Aztán rögtön kész volt a nagy szerencsétlenség: melynek a lába, melynek a szárnya maradt a kasza alatt. Ezekből a szerencsétlenekből készültek aztán a vadas ételek. Megnyertem azért a halat is bőségesen, mert arra is van ám gondja a falusi gyereknek. Négy-öt éves korában kezdi a patakparton, fűzfavesszőre kötözött cérnával, gombostűvel, parafadugóval, kabócával (szöcske). Eleinte mindenféle biszbasz 10-12 centis kis pénzeseket fog csak, melyeket néha még visszadobál, ám ha nagyon éhes, ott helyben süti meg parázson a patakparton. Ez a kezdet. Később annyira vittem, hogy ha otthon halra támadt kedvem, s tudtam, hogy kapnak a halak, csak végigosontam a kertek alatt, s egy órán belül kirántott szeleteket ebédeltem.

A tésztafélék és egyéb gabonaneműekből készült elemózsiák sora falun akkoriban szinte kimeríthetetlen volt. Közülük a legolcsóbb, legegyszerűbb és legigénytelenebb volt a kukoricalisztből készített pogácsa, a görhő, mely nem is a spájzban, hanem csak úgy, a gabonáskamrában, egy nagy szakajtóba volt letéve, amolyan állandó vastartaléknak, melyből bármikor zsebre lehetett vágni néhányat, és uccu, ki a mezőre. Ugyanígy volt ez a mákos és a diós kürttel, melyek morzsáival állandóan tele volt a „tyepláki” (rendesen melegítő) zsebe. A túrós, lekváros kaláccsal már komolyabb gondok voltak; nem mintha hiány mutatkozott volna belőlük, csupán kellemetlenül tapadtak, ragadtak, laposra nyomódtak, és így teljesen élvezhetetlenek lettek. Ezek, a túrós, mákos, meggyes-mákos rétesekkel egyetemben csak frissen, a sütőből kivéve, melegében nyújtottak igazi élvezetet. Ugyanez állott fő kedvencemre, a pampuskára (fánk), mely szintén csak forrón volt jó, különösen a bátki nagymama mindig készenlétben tartott csipkelekvárjával. Ő szállította a mézet is, és ha más édesség nem volt a háznál, semmi sem esett olyan jól, mint a puha kenyér jó vastagon megcsorgatva aranysárga mézzel. A serpenyőben állomásozó utánpótlás közül a túrós, a mákos, a lekváros csíknak nem volt vége-hossza, a káposztásról már nem is beszélve, de azért prézlis bögyörő is akadt bőven. Ennek ellenére az igazi csemege mégiscsak a túrós és szilvalekváros derelye volt, no meg első helyen, mint minden lurkónál, a palacsinta. Ha vasárnap vagy valami nagyobb ünnepnap volt, akkor meg, ahogy a nóta is mondja, jaj, de jó a habos sütemény, s legjobb, ha csokival van bevonva a teteje, de a legeslegjobb a végén aztán mégiscsak a krémes.

No elég is így egyszerre ebből a sok nyalánkságból, nézzünk szét ősz felé egy kicsit a nyári konyha sütőjében... A hátsó udvaron ugyanis ilyentájt a libák és kacsák körében megnövekedett a sorsszerűen bekövetkezett végzet. A hátsó istálló rekeszeiben teljes biztonságban élvezhették végnapjaikat, kukorica akadt bőven, ették akkor is, mikor már nem szerették, úgy két hétig, reggel, délben, este... Vannak ugyan ezek közt is nagyon szép, fotográfusművész lencséje elé kívánkozó példányok, én azonban már gyerekkoromban is inkább realista voltam. Nem szép tollazatáért, kecses járásáért, szép hangjáért, üde illatáért kedveltem meg ezeket a szárnyasokat, hanem inkább a májukért. Azért kellett nekik elviselni ezt a tortúrát a rekesz előtti istálló küszöbén. Öreganyám piacolásai révén a Rimaszombat–Tornalja–Ózd– Fülek által bezárt négyszögben regionális hírnévre tettek szert. Csoda-e hát, hogy még Schirmanné is tőle rendelt szombatra, mikor jött hozzájuk a sakter Rimaszécsre? Jómagam csak a májukat szerettem, a tepertőben (töpörtyű) undorított, ha szőrszálakat találtam rajta, talán a bőréből kivetkőztetett „kacsapedál” még úgy-ahogy elment.

Az év legnagyobb eseménye egy falusi portán, ha lagzi, temetés vagy keresztelő nem jön közbe, a disznótor. Ennek korombeli áldozatai rövid életük során éppoly megbecsült tagjai voltak a tollas és négylábú jószágok népes társadalmának, akár Tisza névre hallgató hófehér komondorunk, Ica és Baba lovaink, Piros és Sári tehenünk, hogy a már a filmekben „még sokan mások” felirattal jelölt tyúkokat, kakasokat, libákat, kacsákat ne is említsem. Szóval a pusinak külön lakosztálya volt, a koszt sem volt még olyan akkoriban, mint manapság, magam jártam neki a boltba friss barnakenyérért, olyanért, amilyet most eszünk, mert akkor a magyar ember még nem ette volna meg a „rabkenyeret”, csak a szép ropogós héjú, omlós, a keléstől kissé lyukacsos fehéret. Az udvaron pedig egy nagy üstben estefelé ott rotyogott az aprókrumpli (jó volt ezt is megdézsmálni néha), tejből, aludttejből is jutott neki mindig egy kevés. A hosszú szárú gabonaszalma (zsúpkévékbe kötözve) azonban már ott száradt a csűr keresztrúdjain, ami nem volt számára jó előjel. S azon a bizonyos utolsó adventi héten, miután előző este nagy könnyhullatások közepette elegendő vöröshagymát, fokhagymát tisztítottunk, a nagyhordóból előkerültek a savanyúkáposzta-fejek, élesre köszörültettek a kisebb-nagyobb kések, a lavórba a háromlábú széken az utolsó csepp törkölypálinka is lepöttyent, s az olyan-amilyen novából összehozott bor is ihatónak minősült, másnap reggel már félsötétben beállított táskájával a hentes (böllér). A többit aztán már mindenki tudhatja, Bodrogköztől a Csallóközig...