Gyermekkorom ízvilága

Fogas kérdés. Jó no, lehetne feladat. Az ízvilág, főleg a gyermekkoromé. Forszírozni, rögtön az embrionális vízvilág után. Az még elment, mondja anyum, utána lettem én, de aztán már egészen más, önkényes ízek jönnek, jöttek. Nekem.

Igen, a fogas sem még egy halétel receptjének a kezdete. Legyen inkább a tejfogak területe. Mikor is már kint a teljes arzenál. Eszköz minden ehetőségre. Harapjunk hát bele. A közepébe, amint azt mondják, úgy szerettem.

Részint tényleg anyumék után kellett rohangálnom, hogy mégis, hogy és mikor mit, mikor nem, illetve aztán meg mikor, és miért épp azt szerettem.

Persze, bizonyosan az is rendkívül árulkodónak tetszhet, hogy nem emlékszem. Vannak ugyan jótékony, sokat sejtető, jósló jelek, melyek csak úgy beugranak, mikor is például a spenótos tányér elé kipakolva az egész családi fényképalbum, és a gyűjteményben, szájmagasságban, lassan mindenki zöld, mert mielőtt hajlandó lettem volna azt az undorítónak tetsző zöld trutyit lenyelni, előtte végig kellett etetni dicső családfám. Ha jól emlékszem, a déditől kezdtünk balról, a tesómig bezáródón, és a tanulság ebből csupán annyi, hogy a spenótot ezek szerint nem igazán díjaztam. Ez, gondolom, aztán egyetemi, irodalmi tanulmányimra is kihatott, hathatott. Betett. Érti, aki érti.

Amúgy meg, úgy gondolom, mindent szerettem. A legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig. Abban az időben az ember még nem igazán tudja, hogy mi az, amitől valaminek igazán jónak illik lennie, vagy legalábbis illemből annak kéne érezni, merthogy gasztronómia meg ilyesmi, csupa későbbi izé. Furcsa idegen szavak. Akkor még csak ami a szemnek, illetve a pocinak oké. A többi elhanyagolható. Vagyis a nemtetszés jele a szigorúan összeszorított száj és a heves fejrázás. És végül, ha mindez hatástalan marad, elviselhetetlen, fejből előtörő, féktelen hanghatás. Ez bejön. Még ma is, csak hát az eredmény...

Szóval szerettem a főzeléket (zöldbab, lencse, krumpli stb.), a bécsi szeletet, a palacsintát, a paprikás krumplit meg a rakottat, a tésztaféléket és mindenfajta sütit.

Amire azt mondták, süti, ott letettem a fegyvert. Ha tudták volna, hogy milyen egyszerűen bevehető várként működöm. A sütemény a bűvös szó. A Szezám tárulj. Ott kelepcébe kerültem, onnan meg vagyok fogva. Kész.

Egyik kedvenc édességem, mint most utóbb a családi „szakácskönyvtározás”, mustrálgatás után kiderült: a rácsos linzer fantázianévre hallgató ínyencség volt. Ez már így aztán be is ugrik, olyan házi gyártmányú prousti madeleine. Kellett bele csoki, dió, fahéj és porcukor bőven, minden, amivel meg lehetett hódítani. Két rész tésztából állt öszsze a végeredmény. A másik tésztából rácsot lehetett csinálni a már meglevő tetejére, innen a név, aztán tojásfehérje rá, sütés és kész. A friss, meleg, gőzölgő tepsi rabja lettem, ha a rács mögé nem is kerültem.

Egy másik kedvencem a női szeszély fantázianévre hallgat. Ezt anno, tuti nem értettem, csak élveztem benne a barackízt. Ma már a nevén is elgondolkodom. Most mondja anyum: női szeszély. Nem tudom, mire utalhat, mindenesetre sokat sejtet.

De hát nem csak sütiből állt a világ, emlékeim szerint fanatikus rajongója voltam például a zsíros kenyérnek tormával, ebből naponta több tucat katonát is képes voltam eltüntetni. Amíg családi házban laktunk, a csigák és bogarak szemlélődése közben rájártam a tányérra felaprózott falatkákra. Nass kerti mozival.

Utána igazi bérházi panellakó lettem. De ez a kert felszámolásán túl, a kaják, a választék vonatkozásában nem nagyon módosított semmit. Emlékszem anyum hatalmas, általában vasárnapi, illetve ünnepnapi főzéseire, amelyek közül mindegyiket szerettem. Nem nehéz feladat, ha az embernek a sült pipivel vagy a töltött káposztával, vadassal vagy fasírozottal kell békét kötnie. Egyedül talán a töltött paprika nem jött be, ott a cukor arányára voltam kegyetlenül háklis. Azt a mai napig nem fogyasztok máshol, s otthon is csak mértékkel. Ezen kívül még két esküdt ellenségem volt, illetve van: a paradicsomleves (talán hasonló okokból) és a zöldborsófőzelék (lehet, mert a spenótra emlékeztet).

Egy ideig a levesnek sem láttam értelmét, nehezen tudtak megdumálni, hogy azt a zsírkarikás, pépes cérnametélttel tarkított képződményt miért is kell a jobbnál jobb vasárnapi falatok előtt mindenféleképp belapátolni. Ez mára megváltozott, hogy a Latinovits-féle levesjelenet hatott-e, vagy ez egyfajta genetikai kód, mely aztán váltott, azt nem tudom, de az mára tény, hogy ami leves (különösképp gulyás), az nagy valószínűséggel jöhet, ja és a lecsó, ha nem leves is, de erről majdnem megfeledkeztem, pedig kihagyhatatlan.

Mint az iskolai évek, amelyekről ilyen tekintetben persze szintén lehet beszélni meg írni, de azt úgy nagyjából mindenki ismeri. Legalábbis a konyhára vonatkozó részt. Vagy hát azért menzája szabja, nem kell mindent egy kalap alá venni, de kevés kivételről hallottam, és arról is biztos csak a szabály miatt, amely főleg erősít.

Mondjuk, érdekes feladatra ösztönözhetett bárkit, hogy mit lehetett egy étkezdei vagdalt húsból előbányászni, de az már inkább a kvíz világa, s a lehetőségek közül a legtöbb megoldásnak az ehetőséghez valójában kevés köze volt.

Az iskolai büfé sem büszkélkedhetett magas nívóval, de azért én időnként veszettül megkívántam az ott fellelhető szalámis zsömlét, pedig hát a szalámi épp alig volt észlelhető a kissé szikkadt zsömlében, és a nyelést biztosító, megoldó vaj is csupán a zsemle közepén, egy kis kockában volt fellelhető, és ha az ember eljutott odáig, és a vajat egyben becuppantotta, onnan a zsemle másik felének a begyúrása már olajozottan működött, működhetett. Le volt vajazva.

Most ez persze nem kritika akart lenni, mert valamilyen kiszámíthatatlan okból én ezt rendkívül szerettem, különösképp „sárgamálnával” (már csak a nyelés szempontjából is), mert ugye az idő tájt csak így színről lehetett azonosítani az üdítőt, jó no, gyengébbek kedvéért malinovkát.

Ezenkívül bejött még az ilyen helyeken fellelhető mustáros virsli, amelyet furcsa mód társaságban mindig nagyobb élvezettel tudtam fogyasztani. Hja, mondhatják, aki még némileg május elsejéken cseperedett fel, az olyan nagyon ne is csodálkozzék ezen. ĺgy szocializálódott. Hát igen.

Szerettem még, és ez a mai napig mind szokásban, mind ízben furcsamód maradt, mármint a szerdai és szombati piaci lángos, amely csak ekkor van, és csak ekkor jó, de ilyenkor nagyon, csak úgy natúr, mellőzve a són kívül a mai vállalkozók kínálta összes öntetvariációt és -lehetőséget.

Persze, aztán úgy az érettségim környékén már komolyan jelen voltak a hamburgeresek, a későbbi gyorsbüfék partizánjai, ezt még értettem és ízleltem is, de megmondom őszintén, mára már gőzöm sincs, hogy mi a különbség a különféle cégek menüi között. Néha, naná, betérek, ráharapok, nem vinnyogok kifejezetten, csak, mondjuk, annyira már nem az én világom, lehet, kinőttem.

ĺzlés dolga.