Gyermekkorom ízvilága

Mindenkit csodálok, aki gyermekkorából bármire is emlékszik, én jóformán semmire, nyilván, így életem vége felé is folyamatos a gyerekkorom. ĺzek? Képek villannak be.

Ülök az istálló küszöbén, mama feji valamelyik Bimbót vagy Rózsát, fölöttem fecske villan a mestergerendára tapasztott fészkébe. Az egyik kezemben kemencében sült kenyér gyürkéje, a másikban piros pöttyös csupor. Mama leszűri a tejet, s azon melegen teletölti az én csupromat is. Kellemes emlék, ízek, szagok, neszek.

A másik képben valami lakodalomból bandukol hazafelé a búcsi Kombinát zenekar, Noszkay úr, a prímás, Kalocsay úr, a nagybőgős, Kis-Gatyás, a dobos, Bielokosztolszky úr, a tangóharmonikás, Sztruhár úr, a szaxofonos, Kara bácsi, a trombitás, meg papa, a másodhegedűs. Vasárnap reggel van, az almafa alatti asztalon osztja a prímás a pénzt: papír három- meg ötkoronásokat, zsizskákat, egy-egy ötvenest, ritka barna százast, közben pálinkát isznak. Szappanos kartondobozokból szappanos kartondobozokba osztják az örömanya által pakolt lakodalmas kóstolót: főtt csirkehúst, pecsenyét, májas hurkát meg a rengeteg süteményt: diós patkót, rigójancsit, piskótatekercset, mézest. Az édessége mellett valami határozottan megmaradt: valamennyi sütemény orgonaillatú és szappanízű volt.

Állunk a focipályán, triciklijén csöngetve érkezik Vitkó úr, a fagylaltos. Horváth Zsigmond esperes úr, későbbi püspökünk vett nekem egy vaníliást – másmilyen nem volt.

Ugyanez a helyszín, csak lejjebb, a kistó meg az öltöző között. Grajszky bácsi egy hokedlira helyezett barna bőröndből stollwerket meg medvecukrot árul, amit mi medveszarnak hívtunk. Az íze ma is megfogalmazhatatlan.

Hárman voltunk komák: a Retkes, a Tárnok meg én, gyerekkori komaság volt, nem mentődött át a felnőtt korba, egyszer majdnem vettünk egy lovat. Egyszer meg elszaladtak velünk a Kovács Feri bácsi lovai, a Mica meg a Lujza. Aztán ötévesen elkötöttünk egy teherautót. Hogyan jön mindez az ízvilághoz? Talán az együtt eltöltött csodás időt ízlelgettem.

Akkora karéj kenyerekkel jártuk a temetőt meg az Újhegyet, hogy majd leszakadt a karunk – disznózsír, só, pirospaprika meg a mama kemencében sütött kenyere a fehér abrosz alól.

Rengeteg gyümölcsöt loptunk. Nekünk is volt, de a mienk nem ízlett, hiányzott belőle a leleplezés veszélyessége, a gyerekvirtus. A korai cseresznyék közül Szigeti atyának volt a legnagyobb fája az öregapámmal szomszédos szőlőben. Degeszre ettük magunkat, majd minden alkalommal megbetegedtünk, mert magostól ettük a cseresznyét. Szigeti atya ott toporzékolt a fa alatt, görbebotjával dobált bennünket, míg az fent nem akadt valamelyik ágon. A menekülés trükkje az volt, hogy három különböző ágról kellett háromfelé ugrani, egyszer beleugrottam egy szőlőkaróba.

Emlékszem a tollfosztásokra, melyek végzésekor a soros gazdasszony teát meg süteményt készített. Citrompótlós meg boros teát ittunk, a sütemények közül a különböző patkóra, valami indiánerre meg a lekváros fánkra emlékszem, melyet mifelénk farsangnak hívtak.

Emlékszem az első berúgásra meg a tojáslikőr ízére. Húsvét volt, négyévesen jártuk a falut házról házra, s egy asszony megitatott bennünket. Tárnok koma már a helyszínen kidőlt, mi, Retkes komával még elmentünk valahová, aztán már én sem emlékszem semmire. Ilyen hatással volt ránk a tojáslikőr.

Otthon szinte naponta vadhúst ettünk. Télen vadnyulat, vadlibát, fácánt, évközben pedig üregi nyulat, amit nálunk lyukinyúlnak hívtak. Valószínűleg mindenből pörkölt készült, vagy gulyásleves, mert ezek főzése közben a mama kiszaladhatott a kertbe kapálni.

Eszembe jut egy túrós rétes is. Azért nem kedveltem, mert soha sem kóstoltam. Egy alkalommal bátyámnál vendégeskedett Tőzsér Árpád, Tóth Elemér és Cselényi László. Fürödni mentünk a tóra, s mama egy komaasszonyos kosár túrós rétest pakolt a hon költőinek. Egy darabig tűrtem az éhezést, akár Toldi Miklós a zaklatást, majd mikor a költők magamra hagytak, undorral bár, de kivettem egy rétest. Jó volt.

Emlékszem az otthoni disznótorokra. Retkes bácsi volt a böllér, szalmával pörzsölte a hízót, vizes zsákkal letakarta azt a részt, ahonnan le kellett adni a kontingens bőrt. Papa minden disznótor reggelén vadászni ment, s csak a disznótoros káposztára érkezett haza. A megpörzsölt disznófület, farkat (akkor még minden disznónak volt farka) mi a komákkal megehettük. Ez volt a jutalom azért, hogy élesztgettük a kis tüzet. Estefelé karkosarakban kóstolót vittünk a rokonságnak. Annyi bizonyos, hogy a rokonok pecsenyéje, amikor visszaküldték a kóstolót, finomabb volt, mint a miénk.

Kisiskolás koromból a Gál néni boltjára emlékszem, s két csodára, amit árult: a törökmézre és a krumplicukorra. Ez a két íz mai világunkból már kirekedt.

Végül egy kép, melyet csak az idő messzeségéből fog fel az ember. Papa jön az Újhegy felől, biciklijén barna bőrtáska.

– Mit hoztál, papa? – kérdeztem.

– Madárlátta kenyeret, gyerek – mondja, s újságpapírból kicsomagolja a csodát. A küszöbön ülve falom a kenyeret, s nem kérdezem, hogy mitől madárlátta ez az étel, olyan szép maga a szó.

Papa azóta elrepült a vadludakkal, odafönn pedálozik valamelyik égi úton, s ha megszólítják az angyalok, újságpapírból osztja a madárlátta kenyeret, akár az úrvacsorát.

Békesség

Időnként sétálgatunk is,

Keresztezve a madarak útját,

Belső lázadásainkat egyre

Elodázza a vasárnapi ebéd.

(Soóky László: Pillanatfelvételek, Madách, 1986)

Kép háttér nélkül

hájas süteményt majszolgattak

termoszból töltött forró teával.

Mutatóujjuk benyálazott begyével

fölcsippentették a csipkére hullt

porcukrot,

s kifordították a zsebkendőiket.

(Soóky László: Perverz ütközetek, Madách, 1989)