Gyermekkorom ízvilága

Pajtások – mondta mindig a nagyanyám, amikor beóvakodtam a nyári konyhába egy falásnyi harapnivalóért. Nem emlékszem, hogy egyszer is katonáknak nevezte volna az apró kockákra vágott zsíros kenyeret, melyre hol vöröshagyma, hol pedig paprika- vagy paradicsomkarika került. Talán mert – két világégést is túlélve – nem vitte rá a lélek, hogy a katona szót kapcsolatba hozza bármiféle ennivalóval. ĺgy tehát pajtásokkal kínálgatott, a hozzávalókat hatalmas késsel szeletelte a vágódeszkán, és felragyogott az arca, ha egyet-egyet elfogadtam. Kifejezetten vézna kislány voltam ugyanis (mai, finoman szólva is gömbölyded formáim láttán nem is hinné az ember), és a család szerint kórosan étvágytalan. Ami persze nem teljesen fedte a valóságot, csupán csak már akkor megvolt a magam külön kis ízvilága, melybe meglehetősen kevés fért bele a falusi konyha bőséges, laktató ételei közül. A zsíros kenyér volt az egyik nagy kivétel. Amikor már elfogyott a füstölt kolbász, és még nem került asztalra az első libamáj, szóval kora tavasztól kora őszig én beértem a napi két karéj zsíros kenyérrel. Az egyik karéj rendszerint kis fonott szatyromban várta az ebédidőt: nagyanyámmal kettesben jártunk ki a szőlőbe (a nagyapám és a szüleim dolgoztak), és nem volt nálam büszkébb gyerek a faluban, amikor először vihettem én is kapát a vállamon, ellesve a tartást nagyanyámtól. Míg ő dolgozott, én leginkább kis pokrócomon ücsörögtem, s földközelből figyeltem a bogarak talányos életét... De mondhatom, azóta sem esett olyan jól semmilyen ebéd, mint az a kenyér a vén cseresznyefa árnyékában! A fentebb említett füstölt kolbász és libamáj volt a másik két abszolút kedvencem. Bár a családban ezeket nem is annyira ételnek, mint inkább afféle desszertnek tartották. A nagy téli disznótorokon apai nagybátyám töltötte a kolbászt, én meg – a rokonok derültségére – felügyeltem a munkamenetet, sőt azt is megszámoltam, hány kolbászt „adott” a malacka. És abból mennyi az „enyém”! Az olykor kéttenyérnyi libamájhoz pedig jómagam is hozzásegítettem a gágogó szárnyasokat, tekintve, hogy nyaranta én voltam a libapásztor. A gúnár reggel az én hívó szavamra indult el libáival a faluvégi kis patakhoz. Lehettem vagy nyolcesztendős, vittem a kis pokrócot, a fonott szatyorban a zsíros kenyér – ebédet, vizet, és egy-két jó könyvet... Többen is voltunk libapásztorok, gondtalanul végigmókáztuk a napot. (Mert ha a libacsapatok olykor össze is keveredtek, hamar elintézték egymás között a legelőterületi vitákat.) Hétköznapokon nálunk a vacsora volt az egyetlen közös étkezés. Nagyanyám a kert, a szőlő, az állatok ellátása mellett szinte mindennap főzött: hogyan csinálta, fel nem foghatom! Hol sűrű krumplikása került az asztalra, zsírban pirított hagymával a tetején, hol fahéjas tejbegríz. „Ettől nyugszik puhában a lelked!” – szokta mondani, de rengeteg tésztaféleséget (az apró, töltött párnácskákra hasonlító „dorkedlitól” a túrós csuszáig) és kalácsot is gyakran készített. A húsos ételek – még a töltött paprika is – maradtak hétvégére. Mert édesapám és nagyapám csak pénteken este érkezett meg Csehországból, ahol dolgozott. Emiatt a péntek esték külön konyhai szertartás szerint zajlottak. A legfontosabb volt a bableves. Nem is emlékszem olyan pénteki vacsorára, amikor ne bablevest – édesapám kedvencét – ettünk volna. Sűrű, zöldséges, fokhagymás bablevest, nokedlival. Nagyanyám rendszerint két-három szem tarkababot is belefőzött a levesbe, azokat az én tisztem volt kihalászni, mert „akkor lesz meg a szerencsém!” A leves mellé krumpli- vagy tökfőzelék dukált, ráadásnak pedig réteshalmok, mazsolás túróval, illetve borsos káposztával töltve. Lehetetlen volt mindezt végigenni. Pedig a hétvége még csak ezután következett. A reggeli: sült kolbász, sült hús, sült paprika, lecsó vagy rántotta – egyszóval mindenképpen meleg étel. A szombati ebéd csirkepaprikás, esetleg rakott krumpli és természetesen az elmaradhatatlan leves, karfiollal, zöldbabbal, borsóval, karalábéval... Sajátos családi szokás szerint nálunk a vacsora is levessel kezdődött. És a sós tésztafélékhez is kenyeret evett mindenki. Nagyanyám – majd később édesanyám is – nagyszerűen főzött. Sőt, olykor édesapám is odaállt a tűzhely mellé, hogy meglepje a családot egy-egy ismeretlen cseh ételkülönlegességgel, vagy ízletes birkapörkölttel. Én azonban, az egy szem leány és unoka inkább csak kóstolgattam mindezeket, és amint lehetett, már kinn is voltam a kertben. Ott termett a nekem való reggeli, ebéd és vacsora. Eper, málna, ribizli, nyári alma és szilva formájában. Mindmáig a félig érett zöld alma jelenti számomra a gyermekkor utánozhatatlan ízét. Kutyaólon, farakáson egyensúlyozva szedtem mindennap egy tálra valót, és amint lehetett, visszavonultam a szobámba. A tálat elrejtettem kedvenc fotelem alá, előszedtem kedvenc könyveim valamelyikét, és olvastam és ettem, olvastam és ettem. Amíg tartott az uborkaszezon, ugyanezt műveltem másik kedvenc csemegémmel: a kis uborkákat kettévágtam, megsóztam, és kilószámra rágcsáltam. De az volt az igazi, amikor eljött a kovászos uborka ideje! Ahhoz már némi fifika is kellett, hogy lehetőleg észrevétlenül szedjem ki a kapor és a kenyérszeletek alól a zamatos, kövér kovászos uborkákat. Egy alkalommal annyira túlzásba vittem a torkoskodást, hogy amikor édesanyám a vasárnapi sült csirkéhez tálalta volna a kovászos savanyúságot, egyetlen darab uborkát sem talált. Nem büntettek meg érte, ezt biztosan tudom. Igaz, a kovászos uborkák mellé odafüllentettem a rántottát is... Később, ahogy nőttem, a családot egyre jobban aggasztotta: „Mi lesz ebből a lánygyerekből?!” Egész nap gubbaszt a szobájában, nem jár ki sétálni a barátnőkkel a faluba, nem eszik, csak tanul meg olvas...” Azt hiszem, a fentiekből kitetszik, mennyire téves volt az evéssel kapcsolatos szülői aggodalom. S nagyjából a tanulással is így állt a helyzet. Merthogy én szinte egyáltalán nem tanultam. Az iskolában figyeltem az órákon, ideig-óráig az is elégnek bizonyult. Otthon a tankönyv csak álca volt, a fotel alatt az almák mellett ott lapult A három testőr, a ribizli mellett a Winnetou... Vagyis a gyermekkori ízek nekem könyvekhez (is) kötődnek. Emlékszem, akkor követtem el egyetlen gasztronómiai ballépésemet, amikor a Micimackót olvastam. Ő az a medve, akiről köztudott, hogy szereti a mézet... Gondoltam, ha már, akkor biztosan finom lehet az a méz, fokhagyma és karácsonyi ostya nélkül is (eladdig ugyanis csak akkor kóstoltam). Fogtam hát a mézesüveget, és rögtön egy jó nagy evőkanálnyit mertem belőle. Brrr! Talán Tigris érezhette magát hasonlóan, amikor Micimackó megkínálta őt a mézescsuprából. Édes volt, elviselhetetlenül! Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a mai napig nem rajongok a süteményekért, édesanyám kovászos uborkájáért viszont tűzbe mennék... Az évek múlásával kurtaszoknyás szülőfalumban, Barton, és a szülői házban is sok minden megváltozott. Drága nagyanyám már nincs közöttünk, s a szüleim nyugdíjasok lettek. A kis patakot benőtte a gyom, s a mai gyerekek sem igen őriznek már libákat. Édesanyám is inkább kacsákat hizlal, kevesebb velük a gond, mondja. Emlékszem, amikor még kicsi voltam, a libamájat mindig kétfelé osztották. A kisebbik rész édesapámat illette, a többit megkaptam én. Most, ha kacsamáj kerül az asztalra, három részre vágjuk. A két nagyobb szelet a gyerekeimé, a kis kóstolónak való a férjem tányérjára kerül. S a nyári zöld almát a fiam meg a lányom szedi le a fáról. De mindig megpakolják az én gyümölcsöstálamat is.