Gyermekkorom ízvilága

Ahogy múlik az emberélet ideje, egyre erőteljesebbek a gyerekkori emlékek, egyre inkább felismerjük önmagunkban, táplálkozási szokásainkban a szüleinket, nagyszüleinket. A magam családjában is érzem, hogy az őrülten változó világ ellenére is létezik egy mértéktartó, tiszteletre méltó gasztronómiai folytonosság, az asztal örömeinek öntudatlan hagyományozása. Vallom, hogy az embernek nem lehet kitüntetőbb célja, mint fenntartani ezt a folytonosságot. Három évtizede városban lakva (de még mindig eleven falusi háttérrel) azt veszem észre, hogy feleségemmel teljes egyetértésben egyre inkább visszatérünk konyhánkban szüleink, illetve gyerekkorunk ízvilágához, számos, hagyományos ételéhez.

A szülőfalu, a szülői ház csupa eredendő forma és vonal, illat, íz, szín és hang, amivel lényegi kapcsolatba kerülve az érzéseink kifejlődnek és megalapozódnak. Hogyan is ne hordoznánk magunkban tehát ennyi év után is az egykori éden – a szülői ház konyhájának szagát, az ott készült és megismert ételek formáját, színét, ízét, gőzeinek illatát. Hiszen ezek nemcsak tárgyi valóságukkal, életfenntartó funkciójukkal és hagyományhordozó értékükkel, hanem egyfajta szellemiségükkel, kultúrájukkal is a sorsunkká váltak. Vagyis már ott, a szülői konyhában eldőlt, hogy a továbbiakban (bárhová sodorjon is bennünket az élet) minden megismert új ételt, ízt ezekhez az alapokhoz hasonlítsunk, ezekhez képest szeressünk vagy utasítsunk el fanyalogva.

Vissza tehát a gyerekkorba! Az első „kajás” emlékem nem is emlékkép valójában: amolyan érzésféle sejtelem, amelyet úgy kell feltámasztanom, kibontanom abból a halvány, lágy és bársonyos homályból, amely rendszerint megritkul, eltűnik a gyermekkorral. Apám ölében ülök az asztalnál, óriási, lebarnult keze az arcom előtt mozog. Kanalazza belém a cimetes (őrölt fahéjjal, porcukorral megszórt) darakását, együtt örülnek anyámmal, aki valahonnan a háttérből, a sparhelt mellől figyeli etetésem műveletét. Mindkettőjüknek csillog a szeme attól, milyen gyorsan tűnik el bennem az illatosan gőzölgő, hófehér, ikrás pép, alig hagyva maszatos nyomot a szájam körül. Apám minden kanálnyi adag után kipirult arcomhoz nyomja hálásan a borostás állát, érzem, mennyire szúr, de nem bánom. A legelemibb ösztön kielégítésének testi kellemén túl lenyűgöz a jelenet cinkos titokzatossága. S ezek a misztériumok ismétlődtek meg később, amikor anyánk jókedvében a megszokott hétköznapi ételek helyett váratlanul olyan különlegességeket tett elénk, mint a madártej, a nálunk köttísnek mondott búzacsíra csodafőzet, vagy például a meggyleves, melyek szokatlan ízükkel, színükkel, tartalmukkal a fantáziánkat is jócskán megmozgatták.

Mindazonáltal a gyerekkoromat méltán nevezhetném a világnagy zsíros kenyerek korának. Amíg a falunkban nem épült pékség, anyánk a régi parasztházunk konyhájában, a beépített, s zártan a kaminba (mi mondtuk így a kéménykürtőt) torkolló kemencénkben maga sütötte a kenyerünket. Néha tényleg akkorákat, mint a kocsikerék! A kifűtött kemencében persze lepények is sültek jócskán, s nekünk, gyerekeknek anyánk egy-egy nagy, kerek lángost is készített a kenyértészta maradékából, amit fokhagymával bedörzsölve, kacsa- vagy libazsírral megkenve igen nagy élvezettel fogyasztottunk. A nagy házikenyerek pedig azt a biztonságérzetet nyújtották, hogy a játék, az iskola, a liba- és tehénpásztorkodás permanens folyamatában akárhány barátommal állítottam is be hozzánk megéhezve, a gyerekkor íratlan szabályai szerint mindannyiunknak jutott belőlük egy-egy hatalmas karéj, ilyen-olyan lekvárral, ritkábban frissen köpült vajjal, kemény tejföllel vagy mézzel, mindközönségesen kacsa-, liba- vagy disznózsírral megkenve.

Egyébként pedig családunk étrendjét mindig az határozta meg, amivel éppen bírtunk, amit saját magunk megtermeltünk. A háború utáni „kontingenses” (beszolgáltatós) világban értelemszerűen nem volt ez sok, de nem is kevés. Emlékezetem szerint sosem szűnt meg portánkon a disznóölések rendszeressége, apánk mindenkori tehene frissfejősen napi húsz-harminc liter tejjel is ellátott bennünket, a baromfiudvarunk általában mozgalmas képet mutatott, s nagy kertünk a beérő nyár napjaiban nemcsak az átható kaporszagtól volt terhes, hanem a mézesedő gyümölcsök muskotályillatától is.

Ezért az anyánk főzte kedvelt gyerekkori ételeim képzeletbeli toplistáján a tejfölös csirkepaprikáson, a disznóölési májgombócos orjalevesen (amelytől, ahogy mondani szoktuk, a halott is föltámadna), valamint a „mafla”, mazsolás túrós rétesen kívül egészen közönséges, mondhatni mindennapi ételek is előkelő helyet kapnának. ĺgy például a közönséges krumplileves, melyet anyánk sok póréval varázsolt egyedi ízűvé. Felülmúlhatatlanul szerettem a tepsiben sült réteges krumplis pogácsáját és a tejjel habart savanyú leveseit. A képzeletbeli listáról nem hiányozna az aranysárgára sülő görhöny, melyet a kukorica alapanyagú főztek közül egyedül szerettem, s amelyek alkalmankénti indokoltságát apánk azzal magyarázta, hogy nagyszerűen kitisztítják a gyomor- és béltraktust. Mivel ő mindig nagyon pepés természetű volt, a sült tészták is kitüntetett szerepet játszottak családunk étrendjében. Engem különösen a magvaváló, nagyszemű besztercei szilva beérése idején sütött anyánkféle mákos-szilvás lepények bűvöltek el, és – érdekesmód – a sült tészták talán legjellegtelenebb és igénytelenebb fajtája, a paprikás és borsos hajtovány. S reggelente ma is az anyánk főzte tejeskávéról álmodom, persze csak a mindig volt saját tehenünk tejéből forralva, az egykori olcsó melta- vagy cikóriakávé hozzáadásával készítve. De ez ma már nem megoldható.

Marad az emlékezés.A szerzőt Fogas Ferenc fotózta