Gyermekkorom ízvilága

# Mikor e melléklet szerkesztője pár héttel ezelőtt kitervelte a Gyermekkorom ízvilága rovatot, akkor nekem is telefonált, s kért, hogy kapcsolódjak be. Én azzal az indoklással, hogy az édesanyám lelkes és sikeres sütő-főző asszony volt, nem zárkóztam el a kéréstől. A rovat beindulása után viszont hamarosan rájöttem arra, hogy Dénes Györggyel, Gál Sándorral és más belevaló ételszakértőkkel ellentétben nem vagyok a sütött és főzött csodák tudós ismerője és odaadó élvezője.

Azt nem tudom, hogy nyolcéves korom előtt voltak-e bennem ilyen diszpozíciók, de a harmadik elemitől kezdve már olyan féktelen, szinte drogos könyvrajongás lett úrrá rajtam, hogy az étkezést sokszor tehernek éreztem. Ebből az olvasási lázból aztán a nyolcadik osztály elvégzése után következő kétéves magántanulásom idején szabadultam ki, mert akkor több vizsgatárgy anyagát kellett racionálisan elsajátítanom. Most, hogy visszagondolok különös gyermekéveimre, magam előtt látom azt is, hogy kisparaszti, zsellér családunkban az imakönyveken és vásári kalendáriumokon kívül más könyv nem volt, s az óvodában is csak két-három elrongyolódott mesekönyv létezett több képpel, mint szöveggel. Olvasni tudtam, ezeket a sajnálatos hiányosságokat akartam én ösztönösen pótolni, de a túlzott könyvfalásnak zavaros eredménye lett. Az említett kétéves magántanulás aztán kialakította bennem a szépirodalom racionális olvasását is. Most, hogy a messze távolból intenzíven idézem fel a gyermekkoromat, eszembe jutnak az öt- és nyolcéves korom közötti kedvelt eledeleim is: a túrós lepény, a mákos rétes, a krumplis pogácsa és a bableves, a cifrababból készített babfőzelék, a paradicsomos krumpli stb.

Az elemi iskola nyolcadik évének elvégzéséig nagyszüleim családjában éltem, s ott az étkezésben nagy teret foglalt el a gyümölcs. Az udvarban a ház körül és a két darabka szőlőföldünkben legalább 30 gyümölcsfa volt: körte, alma, szeder, barack, cseresznye, szilva, s júniustól októberig a vacsorák többsége kenyérrel fogyasztott gyümölcs volt. Ezt a vacsoraszokást gimnazista és egyetemista éveimben is sűrűn kultiváltam.

Magántanuló koromban 1931–32-ben aztán már mostohaapám uradalmicseléd-családjának tagja voltam, s ezekben az években két bátyám állandó munkába jutása után a szociális helyzetünk annyira feljavult, hogy két újságot is járattunk. Az egyik a Prágában kiadott Nagyasszony című háztartási és kertgazdálkodási hetilap volt. Édesanyám szakács ismeretei ennek segítségével annyira megnövekedtek, hogy nemcsak a rokonság asszonyainak lett a tanácsadója, hanem egyéb sütni-főzni szerető asszonytársaknak is. Azokban az években mostohaapám már béresgazda volt, s természetbeli járandóságai közé egy jókora kert is tartozott. A Nagyasszony segítségével annak a színvonala is nagyban korszerűsödött.

Édesanyám nagy háztartást vezetett. Volt miből, mert évente két-három hízódisznót is öltünk, seregnyi kacsánk, tyúkunk-csirkénk volt, s kertünkben a konyhanövények tömege tenyészett. Minderre nagy szükség volt, mert nyolcan voltunk: a két szülő, négy fiú és két leány. Gimnazista és egyetemista éveimben néhányszor megfordultam tehetős középosztálybeli családok ebédlőjében is, s a flancot kivéve azok sem voltak különbek a mi békés családunk élelmiszer-ellátottságánál.

Ez a dús kosztolás egyébként abból adódott, hogy az uradalmi cselédek fizetésének nagyobb része természetbeli volt: kenyérgabona, kukoricaföld, tüzelőanyag, tej stb. A pénzjárulék kicsi volt, s abból kellőleg ruházkodni nem tudtunk. A problémát úgy oldottuk meg, hogy terjedelmes kukoricaföldbe a kukoricasorok közé babot ültettünk, s jó termés idején 7-8 mázsa babot is eladtunk, annak ára ötszöröse-hatszorosa volt a búza árának.

ĺrásom végén még arról szólok, hogy az ízkultúrám az említett két bőséges évben sem fejlődött ki, mert annak ellenére, hogy kiskoromtól máig nincsen baj az étvágyammal, én az étkezést továbbra is szükséges rossznak tekintettem, és sajnáltam a rá fordított időt. A nagyszerű levesekbe éppen csak belekortyolgattam, s a főételt és kompótot is gyorsan fogyasztottam el.

A gimnáziumi éveimben aztán sokszor gondoltam az otthoni kosztra, különösen abban az évben, mikor az osztályfőnökom apja, a város polgármestere a szegénykonyhán biztosított ingyenebédet néhányunknak. Ennél gyötrelmesebb emlékezés aztán csak az 1945-i hat hónapos szovjet hadifogságommal kapcsolatban alakult ki, amikor 40 kilóra lefogytam, de a tanulságot ebből a szörnyű életélményből sem vontam le.

Most az ĺzvilág lenyűgöző anyagainak olvasgatása után végre erős bűntudatot érzek azért, hogy magam ellen milyen botor mulasztásokat követtem el.

Sajnos, az oktalan hanyagságomat már nem tehetem jóvá, mert sokbajos aggastyánként az ízek világába való szabadabb bekapcsolódás már veszélyes lenne számomra.

Mit mondjak ehhez?

ĺgy kell nekem!