Gyermekkori emlékeink

Gyermekkorom legkedvesebb emlékei egy olyan városrészhez kötnek, amelynek hangulatos utcáit vagy negyed évszázada eltüntette a szocialista városrendezés. Az elöljáró elvtársak akkoriban sokat fáradoztak azon, hogy az oly divatosan hangzó szanálást, ahol csak lehetett, véghez is vigyék.

Ahelyett, hogy inkább igyekeztek volna megőrizni a kisváros polgári hangulatát, bontottak mindent, ami csak az útjukba került. Hiába tiltakoztak a lakosok, azokban az években senkit sem érdekelt a magántulajdon sérthetetlensége, főleg ha a városi érdekekkel került ellentétbe. ĺgy aztán a zömében nem is olyan öreg házakból álló városnegyed a hetvenes évek végén a földdel vált egyenlővé. Hogy aztán a helyén, ugyanazzal az utcanévvel, felépüljön a sok betelepülő idegen számára egy rideg panelrengeteg, amely persze épülhetett volna száz méterrel odébb, a város szélén is, s talán ma kevésbé rontaná a városképet.

Még most is érzem azt a szívet szaggató fájdalmat és kilátástalan tehetetlenséget, amit idős nagyszüleim éltek át, miközben elvették tőlük nyomorúságos életük egyetlen gyümölcsét, a tizenhat éves családi házukat. Kicsi voltam akkor, de pontosan emlékszem, hogy szegény nagyanyám sokat sírt emiatt. Szívós nagyapám szemeit is elöntötték a könnyek, ahányszor csak szóba került a rájuk váró szörnyűség. Nagymama nem várta meg a mindent halomba döntő buldózereket. Egy nap boldogan szaladtam hozzá iskola után, hogy megmutassam, kihúzták az első tejfogam. Kitártam a szobaajtót. Nagyanyámat akkor emelte két idegen a koporsóba. Az ünneplőruhája volt rajta, mintha csak indult volna valahova. Sápadt volt ugyan, de én szentül hittem, hogy csak alszik. Hiába simogattam az arcát, szólítgattam, zokogtam, még a markomban szorongatott kis tejfogam is megmutattam neki, de ő már messze járt.

A bontás évekig elhúzódott. Nagyapám, a kedves nagyim, foggal és körömmel ragaszkodott az utolsó percig a házhoz, a kerthez, az állataihoz. És én naponta meglátogattam. Ott laktak a barátaim, és hihetetlen jókat lehetett arrafelé játszani. Mindig találtunk magunknak egy kis zugot, szurdikot, ahol pompás kis búvóhelyeket lehetett építeni. Nagyapám tökéletes partner volt az efféle játékokhoz. Bármilyen sok volt is a dolga, segített a szögelésnél meg a hasonló férfimunkáknál. Sose hallottam tőle azt, hogy most hagyjuk békén, vagy hogy fáradt. Ránk mindig volt ideje. Néha ugyan fájt a dereka, de olyankor hasra vágta magát, aztán csak annyit mondott, na, gyere, szaladj végig a hátamon, kis unokám! Boldogan hozta nagyanyám öreg rongyait, a kimustrált ágytakarót, függönyöket meg a lepedőket, hogy minél csinosabb legyen a rejtekhelyünk. Imádtunk vele játszani!

Hetvenöt éves volt, amikor az elvtársak kiutaltak a számára egy húsz négyzetméteres garzonlakást a nyolcadik emeleten. Tíz évig élt még ott. Mindig vidám volt, mosolygós és jókedvű, de a szíve az utolsó dobbanásig sajgott a nagyanyám és a házuk után.

Álmomban gyakran járok az ismerős házak között. Látom a kiskertekben pompázó tarka virágokat és az udvaron csipegető kiscsibéket. Világi nénit, ahogy görnyedt háttal sétikál a botjára támaszkodva. Közben elbaktat mellettem a Husvéték lovas kocsija, s megcsapja orromat az izmos ló verejtékszaga. Magam is meglepődöm, milyen mélységekből kerülnek elő ezek a régi, jelentéktelennek tűnő emlékek. Milyen kitörölhetetlen nyomot hagynak a gyermek lelkén a jó vagy éppen a rossz dolgok. Szidjuk a mai gyerekeket, hogy ilyenek meg olyanok. Meg bezzeg a mi időnkben... Okoljuk a tévét, a videót meg a számítógépet, s közben észre se vesszük, hogy mi felnőttek is nagyot változtunk. Meg aztán azokban a panelrengetegekben, hol is lehetne igazán jóízűt játszani?

Sok-sok év után most úgy adódott, hogy a szünidőben ismét bunkit építettünk. Kisebbik fiammal meg még egy fél tucat vásott, unatkozó kiskamasszal nagyon jót szórakoztunk. A férfinép deszkából meg kukoricakóróból épített bunkert a kertünk végében. Nem is akármilyet! Fűrészeltek, fúrtak és faragtak, elkalapáltak vagy öt kiló szöget. Hihetetlenül élvezték a játék minden pillanatát, és én éppen olyan lelkesen segédkeztem, mint egykor régen drága nagyapám. Nem tudom pontosan, mi az az ősi ösztön, ami az embert alkotásra, építésre készteti, de azt tudom, hogy azokban a napokban egyiküket se lehetett volna, még büntetésből se a tévé vagy a számítógép elé ültetni. Aztán amikor egy este, szalonnasütögetés közben koszosan és fáradtan megjegyezték, hogy ezek voltak számukra a szünidő legjobb napjai, megértettem, miért is szeretett nagyapám velünk játszani.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?