Gyermeki bizalommal

Ige: „Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál, Izráel, az Úrban most és mindörökké.” (Zsoltárok könyve 131. rész)

Van az evangéliumokban egy érdekes rész, amiből kitűnik, mennyire hús-vér emberek voltak Jézus tanítványai. A Mester már másodízben jelezte nekik a rá váró szenvedéseket, és a tanítványok – mint ha mi sem történt volna – azzal vannak elfoglalva, hogy ki a legnagyobb közülük. (Mk 9, 33) Mikor Jézus rákérdez beszélgetésük témájára, szégyellik bevallani, de a Mester ismeri szívük gondolatait. Egy kisgyermeket állítva középre, a gyermeki bizalmat, az Isten gondviselésének gyermeki elfogadását minden emberi nagyra törés vagy helyezkedés fölé emeli. Még szembetűnőbb ez akkor, amikor a halászokból tanítványnyá elhívott testvérpár, Jakab és János azt próbálja elérni a Mesternél, hogy az eljövendő dicsőségben jobb- és balkéz felőli pozíciókat szerezzenek meg egy kis anyai segítséggel. Pedig Jézus ekkor már háromszor jelezte, hogy dicsősége szenvedéssel koronáztatik meg. Zebedeus fiainak pedig szemükre hányja, hogy valójában nem is tudják, mire törekszenek, mi után sóvárognak.

Az embert két dolog szokta megkeseríteni vagy cselekvésében bénítani. Az egyik a kishitűség, a másik a felfuvalkodottság. Ez utóbbi önmagunk túlértékeléséből fakad. Maga a szó is jól mutatja, hogy nagyobbra próbálom pumpálni magam, mint ami valójában vagyok. Az állatok világából is ismert ez a jelenség. Ők általában védekezésként az ellenségeikkel szemben próbálják a valósnál nagyobbnak mutatni magukat. Csakhogy ezek az állatok mindvégig tudják, hogy ez blöff, és ha nem jön be, az számukra végzetes. És ami még nagyon fontos, hogy ők a veszély elmúltával „le tudnak engedni”, és nem próbálják meg önmagukat és saját fajtájukat így elhitetni. Az ember ezt már tovább fejlesztette, és nagyon szívesen elhiszi, s próbálja környezetével is elhitetni a fölfújt állapotot. Katalizátorként tudja gerjeszteni ezt a folyamatot egy-egy társadalmi helyzet vagy politikai változás. S mint eső után a giliszták a földből, egy számukra kedvező politikai változás után úgy tűnnek elő az egérből lett oroszlánok. Beteges magatartás ez, s kóros voltát, ha semmi más, az eljövendő ítélet majd megmutatja. Pál apostol azt mondja: „mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé”! (2Kor 5, 10)

A kishitűség ezzel szemben az ember alulértékeléséből fakad. Ha nem vesszük tudomásul értékeinket, képességeinket, az Istentől kapott talentumainkat (s ebben nem a mennyiség, hanem a puszta tény a fontos!), már a kishitűség útjára léptünk. A beteges önleértékelésből fakad a depresszió, ami már-már népbetegséggé duzzad. Csak fokozza ezt az a társadalmi, politikai nyomás, ami az alacsonyabb értékűséget, kisebbséget sulykolja belénk. Az is jellemző, hogy az egérből lett oroszlánok próbálják legerősebben emberből egérré zsugorítani a másikat. Egy kisebbségben élő nemzetrész fokozottan ki van téve a kishitűség veszélyének, a mostohagyermeki sorsnak. Zsoltárunk szavai ezzel szemben is bátorítanak és erősítenek.

„Mint gyermek, olyan most a lelkem” – vallja a zsoltáros. A gyermek pedig természet szerint örökös. Nem azért, mert megérdemelte vagy kiharcolta magának. Sőt még ha tékozlóként is tér meg néha, akkor is az Atya szeretetével találkozik. Ez az a szeretet, amely a Krisztus keresztjén „végeztetett el”, ez a mi fiúságunk forrása. Csak ez adhat olyan gyermeki bizalmat, amely megóv a felfuvalkodottságtól és a kishitűségtől is. Ahogy egyik énekünkben valljuk: „Ő megcselekszi végre velünk azt, ami jó.”

A szerző református lelkész