Gyerekzsúr

Könyvtárszoba apró ablaka. Zsákutcára néz. A túloldali falon nagyméretű mozaik. Mintha a tarka kövek lennének az egyetlen kapzsi olvasók. Lehetetlen elképzelés. Csak a sínen mozgatható létra tetején álló, öreg férfi zavaros fejében fordulhat meg ilyen gondolat. Tér. Űr. Ezek a világmindenség szavai. Milliárdnyi tejút szavai. Emberszabásúhoz viszonyítva fenyegetők, elidegenülők. Jobb volna a könyvekbe kapaszkodni. Beléjük se lehet, összefilmeződnek a mozaikkal. Valaki elmulasztotta továbbcsavarni a fényképezőgép számláló szerkezetét. ĺgy sem a könyveket, sem a mozaikokat nem lehet szétválasztani. Más dolgokkal is megesik hasonló felsülés. Jelennel, múlttal, amely a jövővel minduntalan összekeveredik. Halott anyákkal, akik a tegnap mondatait ismételgetik, rovaroktól rég lerágott csontvázaikkal handabandáznak. Valamit mormolnak is. Megszívlelendő tanácsokat talán, melyekkel már úgysincs mit kezdeni. Rettenetes. Moly repül magasan a létra felett. Üsd agyon! A molyok veszedelmesek. Felfalják a könyveket. A mozaikokról lenyalják a színeket. Keserű íz gyűlik a szájba. Nem íz, inkább hangulat. Számos év alá rejtett hangulat. Szerény gyerekszoba lapul alatta. Minden utálatos fehérre festve. Miért van minden fehére festve? Fehér szobád lesz, hófehér ágyad, félénk szerelemmel fogsz várni rám. Ez meg hogy kerül ide? Szőke hajú asszony arcát lebegteti az alulexponált felvétel. A szőnyegen pöttyös labda gurul. A búgócsiga búg. Senki se figyel rá. A férfi utánakapna, de attól tart, leszédül a létráról. Lent össze-vissza zsibolygó fiatalok. Elsietik az életüket. Egyszerre jut minden az eszükbe. Hosszú az úristen, rövid a szalonna, cincogja valaki. Alighanem hasbeszélők találkozója, elképzelni sem tudják, hogy lábuk között hordják a létráról leselkedő öreget. A végén még megtántorodik, s a nyakukba zuhan! A képeket vetítő hangulatokkal csínján kell bánni. Ha türelmetlenül nyúlnak utánuk, szertefoszlanak. A vidámságra készülő gyerekszobát elnyeli a mélység. Helyébe konviktus úszik. Egy bizonyos konviktus, amelyhez gimnázium és rendház tartozik. Rejtélyes alagsorral van alápincézve, ahol különös emberek tanyáznak, öregek, fiatalok. Ők gondoskodnak a konviktus tisztaságáról, rongyairól. A konviktorok nem látnak ide, legfeljebb, ha egyikük-másikuk a nyitva felejtett ajtón, a prefektusok éber figyelmét kijátszva lemerészkedik. A konviktorok hálótermekben, tanulótermekben, a betegek betegszobában élnek. Télen, ősszel körgallérba bugyolálva sétálni viszik őket, ha nincs rájuk kiróva fegyelmezetlenségük következményeként jogos büntetés. A konviktusnak savanyú szaga és szilvalekvár íze van. Papok, apácák, perjelek, prépostok szaladgálnak benne, és csukamájolajos óriási kanállal a szolgálatos orvos, foghúzóval a fogorvos. Különösen olyankor, ha a kisdiákot kirázza a hideg, vagy más nyavalyával szimulál. De a legdöbbentőbb az egészben mindig ugyanaz, a sohase véget érő, a kivárhatatlan. Miről gondolkodnak eközben a konviktorok? Ez utólagosan kielemezhetetlen. A megközelítés fókuszát az is nehezíti, hogy a konviktus néha szünetek szakadékába zuhan. Karácsonyok, húsvétok és nagyszünetek szakadékaiba, amelyekből újra és újra vissza kell kapaszkodni. Ezek drámai élmények, elbúcsúzkodások, elválások viszontagságai. De hát egyszer ennek is vége lesz. Mikor? Például a halállal. A halál persze nehezen elképzelhető. Elképzelhetetlen, hogy meghalnak, akiket szeretünk. A konviktor feltérdepel a konviktusi ágyban úgy, hogy lehetőleg más ne lássa, mert akkor kiröhögnék, és azért imádkozik, előbb haljon meg, mint az édesanyja. Aztán sorban meghal mindenki, csak ő él megátalkodottan, az elviselhetőség határa kinyúlik, mint a csúzligumi. Pedig a meghalás kikényszeríthető lehetőségét nem szabad elmulasztani, nehogy mások kezébe csússzon a felelősség, akár az álom bekövetkeztének pillanata, amely precízen elszámolhatatlan. De ki dönt arról, hogy mi a leellenőrizhető vagy a tudomásul vehető? Például egy vadászpuska böffenése, vagy egy parabelumé. És kinek a kezében van a fegyver? Hemingwaynek vagy egy bennlakó diáknak, aki a szünetben hazautazik? A dörrenést persze mindenütt hallani, hallják a gyerekzsúr résztvevői és a létrán tibláboló öreg is, valamint az öszszes konviktorok. Velük vajon ki közölte? Mert a papi elöljárók ilyesmiről nem fecsegnek. Alighanem az újságot olvasó bejárók spicliskedtek. Mindenkinek egyszerre nem lehet befogni a száját. A szünetekben ez is, az is átszivárog. Időtlenül és anakronisztikusan. Kodelkáné, mi van a kosárban? Kedves urának keze, feje, lába? Cinkota is rázendíti, hogy ő egy híres város, lakik ott egy konzervgyáros, mindössze a háború tartamára van az üzlete bezárva. De jelenleg nincs is háború. Tán azért hallható ilyen tisztán a dörrenés. Az egyetlen lövedék hangja, rémisztőn és megismételhetetlenül. Egyúttal összefüggéstelenül. Mert a kigondolt és a végigmondható között végtelen hosszú az út. Hát még a csupán magunkban gondolttól, amely semmilyen gyorsírási jellel nem utolérhető. Okozhat gondot, hogy a gyerekkor is rossz volt, a felnőtt- és öregkor is? Aligha. Hiszen egyik, másik is elmúlt, nem kell elsiratni. Vagy az talán, hogy mások élete más lehetett? A külső idő rosszul működő zárja mindent öszszezavar. Úgy halmoz egymásra nem összefüggő részleteket, hogy súlya alatt elformátlanodik a történet. A vagyok és a voltam kitapinthatatlanná válik. Leginkább az az ige lenne vállalható, ezt álmodta ő, és nem kellene hozzátenni, kicsoda. ĺgy fájna legkevésbé, és az időbeliségből is kiszabadulna. Valószínűleg az is zavaró körülmény, hogy az előbb tudott és a később megértett függőhídja felrobbant. Kik voltak a gyöngébbek, a sápadtképűek vagy a rézbőrűek? Kik lőttek először a másikra? Ezt is ki kellene tapasztalni, meg azt, hogy későbbi tévedések okai az előzménynek? Innen, a könyvtárszoba magasából már teljesen felesleges megoldásokon töprengeni. A gyerekkor rendetlenségével sem kell elkésett rendrakó szenvedélyt tanúsítani, majd mások elrakják a szertehagyott játékszereket. Ha akadna jóisten, legigazságosabb lenne reá hagyni. De ha nincs, akkor ez a felismerés megkönnyebbülés. Az ő létezése még súlyosbítaná a megismerhetetlenség rémeit. A magára hagyott embernek legalább nincs alázata, a magára hagyott ember szabad. A magára hagyott ember rádöbben, a gyerekzsúr és a könyvtárszoba olyan közel vannak egymáshoz, hogy megkülönböztetni sem érdemes.