Gyerekek, amikor távol a család

Milyen jópofák! Kapásból kategorikus nemmel válaszoltam, gondoltam, szívatnak. A válaszon azonban sokkal inkább meglepődtek, mint én az ő kérdésükön.

– De hát miért nem? – kérdezték kórusban. Hirtelen nem tudtam, előbb kezdjek-e gyors nemi felvilágosításba, vagy csak egészen egyszerűen rögtön ájuljak el.

– Hát azé, mer a macska szőrös, azé... – jutott eszembe nagyapám mondása, mint egyetlen elfogadható magyarázat.

– Azért a buszban ülhetünk fiúk mellett? – próbálkozott továbbra is Andi.

– Az még belefér.

Elérkezett a várva várt nap. Reggel hét órakor indultunk. Az autóbuszunk még a láthatáron sem volt, Zoli máris hányingerrel küszködött. Mikor végre felszálltunk a buszra, Szandi bejelentette, hogy eltűnt a pénztárcája. Átkutattunk, felforgattunk mindent, buksza sehol. (Utólag kiderült: magával sem hozta, otthon felejtette.) Mondom, ekkor még el sem indultunk...

Alig hagytuk el Érsekújvár helységnévtábláját, Kinga első dolga az volt, hogy kirúzsozza a száját. A többi lány lelkesen követte példáját, újabb és újabb sminkkészletek kerültek elő. A szemhéjra csillámpor – végül már úgy néztek ki mindannyian, mintha a busz csukott ablakán szálltak volna fel. Ismétlem: tizenegy évesek...

Elsőként a Kékkői vár játék- és babamúzeumát néztük meg, majd következett a Betléri kastély. Onnan kijövet a parkolón a gyerekek lázas vásárlásba kezdtek. Látom ám, hogy Kristóf jégkrémet vesz, majd a büfé pultján felejti pénztárcáját. Kolléganőmmel néztük egy ideig, néztük, majd elsüllyesztettük a táskánkba. Kíváncsiak voltunk, mikor kezdi keresni. Délután négy óra volt. (Kristóf másnap reggel kilenckor jelentette, hogy éjszaka valaki ellopta a bukszáját...)

Öt órakor megérkeztünk szálláshelyünkre, egy rozsnyói kollégiumba. Az épület ablakaiban azonnal feltűnt néhány helyi diák, vidáman kiabálva üdvözölték a mieinket. Mindenki lecihelődött, sofőrünk az alsó csomagtartóból is kirakta pakkjainkat, egy hátizsák azonban hiányzott. Kiderült, rakodás közben valakik megloptak. Hangos vendéglátóink kiabáltak le az egyik ablakból, hogy a közeli konténerben látják a táskát. Valóban ott volt. Gondolom, a tolvajok úgy tervezték, később visszajönnek érte. Ennyit az elővigyázatosságról.

Mindenki elfoglalta szobáját. Iskolánk három osztálya tartott együtt két busszal. A prima, secunda és kvinta. Kolléganőm még a vacsora előtt egy üveg whiskyvel tért vissza az ötödikesek szobájáról. Na, nem akármilyen ócska pálinka volt ám. Eredeti Jim Bim, bizony. Merthogy az egyik apukának lett volna szuvenír... Jobban is feltalálhatta volna magát a delikvens. Mondjuk, a lábát akarta áztatni benne a kimerítő gyalogtúra után, vagy mit tudom én...

Vacsora után Gréti jelentette, hogy erőszak áldozata lett. Ez történik, ha a tanár megvonja tőlük a koedukált szobákat... A dolog úgy történt, hogy Beni fél másodperc erejéig ruhástól ráfeküdt osztálytársnőjére. Szodoma és Gomorra, igen. A Don Juant még felelősségre sem vonhattam igazán, amikor Emese elkezdett lelkizni, hogy Niki már nem akar a barátnője lenni, mert csak a Riával súg-búg...

Éjszakai ügyelet után még szebb a reggel: az étteremből azzal küldték vissza a gyerekeket, hogy amíg nem fizettük ki a vacsorát, felejtsük el a reggelit. A dolog ugyan rendeződött, de az idegenvezetőnk bevallotta, nincs több készpénze, a további belépőket a gyerekeknek maguknak kell állniuk.

Abban bíztam, az éjszakai ramazuri után most legalább a buszban csend lesz. Nem, a gyerekeknek eszük ágában sem volt aludni. Amíg megérkeztünk Krasznahorka büszke vára alá, üvegcsatával múlatták az időt. Úgy kellett tőlük elkobozni az üres üdítős műanyag flakonokat.

Utolsó látványosságként az Ochtinai barlangot tekintettük meg. Ez után sem fáradtak el. Minden megállón röplabdázni kezdtek, annak ellenére hogy egyre többen szorongattak az út során zacskót a kezükben. Aztán fölforrt a víz, csak hogy a sofőrnek se legyen könnyebb a dolga, mint a tanárnak...

Este kilencre érkeztünk haza. A nagy örömre fel kellett volna bontani azt a bizonyos whiskyt. Persze, majd a szülői értekezleten is lehet koccintani...