Gömörördöngős év végi levele az Elnökhöz

Mivel az igazság már csak olyan, hogy kikívánkozik az emberből, mint jól sikerült lagzi másnapján lakodalmas kutyából a feketekávé, úgy döntöttünk, ismét csak pennát ragadunk itt, a gömörördöngősi Három Vidám Vasmacskához címzett ivóban. Tesszük mindezt annak reményében, drága Elnök úr, hogy a nagy marha szólásszabadságba a hathúszas fapadossal megeresztett véleményünk hátha termékeny talajra hull az Ön fülében. Mert a gondolat dolga, hogy szabadon szárnyaljon – egy emberként, mint a madár, amihez levelünk elején mi is hasonló jókat kívánunk Önnek.

Lefolyt egy újabb esztendő a nagy Dunán, s hogy az ország dolgai idén sem fordultak jobbra, annak egyetlen oka van – hogy balra fordultak. Érintve persze a jobbszélt, ami azért nem kis teljesítmény, csudájára is járt az egész művelt világ. Hogy ez a Fico nem rendes szándékkal van, nekünk már akkor feltűnt, amikor nem tudta eldönteni, kit hívjon meg a kormányrúdhoz. Mi itt, a Három Vidám Vasmacskához címzett fogadóban persze hamarosan rájöttünk, hogy ennek a kérdésnek gyakorlatilag semmi jelentősége nincs, hiszen az elmúlt tizenhat évben kormányozhatott itt bárki, akinek volt legalább egy vasalt nadrágja, négy elemije meg pártiskolája – ha tetszik érteni, mire célzunk. De a Ficónak sikerült mélyen alulmúlnia a bő másfél évtized felhozatalát, mert „druzsinájában” egy tető alá hozta az ország összes zsebdiktátorát, ami már csak azért is jó, mert szükség esetén egy helyen találjuk őket – ha esetleg megint ránk törne a rendszerválthatnék, mint nyócvankilencben. Akartuk is javasolni, hogy országunk azonnal fonja szorosabbra a baráti kötelékeket Belarussziával, Türkmenisztánnal, s a három vezető kormánypárt elnökei vegyék fel a „basi” címet. Robobasi, Vladobasi és Janobasi arcmása (bár ez utóbbitól kár volna elvenni a korábban kiérdemelt bacso címet) az új szlovák fizetőeszközre, a szlubujem-tallérra is felkerülhetne, mellyel választási programjukhoz híven kifizetnének bennünket.

Aproponc, ígéretek!

A hazai politikai süllyedtség mélységét jellemzi, drága Elnök úr, hogy Robobasi – ki tudja, miféle ihlettől vezérelve – kezdi valóra váltani fenyegetéseit. Ehhez mi eddigelé nem voltunk hozzászokva; mert az ígéretekkel szemben ellenállók vagyunk, de a valóra váltás övön aluli rúgásként esik latba, ekkora aljasságot mi a politikai porond egyetlen szereplőjéről sem feltételeztünk! Éppen ezért, aranyos Elnök úr, legyen már oly jó, s adjon még több szünetet a parlamentnek és a kormánynak, hadd pihenjenek nagyokat. Utazzanak, mondjuk Brazíliába, birkózzanak óriáskígyókkal, írjanak könyvet, vagy épp álcázzák magukat, s bujdossanak Afrikában! Mert a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy szélességi köreinken a bajok mindig akkor kezdődnek, ha a politika kezd odareflektálni ránk (ezt Bogyó, rendes nevén Lakatos Andor polgártársunk mondta, övé a felelősség), mezei polgárokra. Csak úgy a margóra jegyezzük meg, hogy a szegénység, jólét relatív fogalmak (megint Bogyó!), s így gyakorta megesik, hogy bizony azzal járunk jól, ami látszólag előnytelenebb a számunkra. ĺgy van ez legalább a felszabadulás óta, s így is marad az idők végezetéig, hacsak nem tévedünk. De ennek csak akkora a lehetősége, mint mondjuk feltételezni, hogy az újesztendőben a fakabátok egyetlen parlamenti képviselőt sem kapnak rajta ittas vezetésen; vagy hogy emiatt akár csak egy is megüti a bokáját. No, de ez már magas politika – ezért ebbe nem is megyünk bele…

Amúgy meg, drága Elnök úr, örömmel tudatjuk Önnel, hogy községünkben idén megjelentek a földmérők, miáltal felkerültünk a térképre, melyről annak idején, negyvenöt januárjában lecsúsztunk. Csupán emlékeztetésképpen: az eset úgy történt, hogy kelt, mint fent, a nácik és partizánok közös erővel a levegőbe röpítették a faluba vezető egyetlen hidat, mely azóta sem esett vissza. El voltunk vágva a nagyvilágtól, aminek azért megvolt az a haszna, hogy Ön és kollégái viszonylag békében hagytak bennünket (amit hálás szívvel köszönünk), ámde ez is magas politika, lásd, mint fent… No, a gond a földmérőkkel csak az volt, hogy nem jó helyen jelölték ki az országhatárt, mert az korábban a falutól északra kanyargott, most meg tőlünk délre van, de némi heveny pofozkodással lerendeztük az ügyet. A határ ugyan nem került vissza az istenadta helyére, de közben kiderült, hogy ennek sincs semmi jelentősége, mert harmadik éve, hogy tagjai vagyunk a Zeurópai Uniónak, ami megítélésünk szerint olyasmi, mint volt a Zeróhá, csak nagyba’… Hogy megmaradt a béketábor, annak mi erősen megörültünk, s miután közösen elénekeltük a „Hede, elmegyek én messzi fődre innen…” kezdetű népi opust, új távlatok után kezdtünk nézni. A távlatok pedig felragyogtak előttünk, mint cigánygyerek szájában a Negro cukorka; mert kiderült, hogy belőlünk még akármi is lehet, de főképp fejlett térség.

Éppen ezért, drága Elnök úr, ha Nyugatról kies hazánkba tévelyedett, helyét nem lelő befektetővel találkozna ott a nyugati végeken, bátran irányítsa csak hozzánk! Van mindenünk, ami a fejlesztéshez kell: infrastruktúránk, ami nem egy népbetegség, hanem tulajdonképpeni lényegében tudatosodásra képtelen valami (Bogyó mondta, őt kell lecsukatni!), zöld mezőnk számolatlan – valódi, jó magyar ugar –, meg dolgos két kezünk. Munkaerő tekintetében olyan olcsók vagyunk, hogy a feléért is megcsináljuk, s ha megszűnnek bomolni, és Bulgáriát meg Romániát kihagyják a Zunióból, ígérjük, hogy ezt az ajánlatunkat a jövőben is tartani tudjuk. Mert mi azt tartjuk, hogy az úr maradjon meg a pokolban is úrnak, a vendégmunkás meg vendégmunkásnak, ha tetszik érteni, hová akarunk kilyukadni ezekkel a bolgárokkal, románokkal… Ha már mindenképp bővíteni kell ezt az áldott jó Zuniót, javasoljuk, hogy vegyük be Japánt. Tiszta, csendes ország, sok bajunk nem lenne velük, s hogy kissé távolabb esik, az se baj. Legfeljebb rájuk is kiküldjük a földmérőket, hogy visszatereljék őket az anyaország – jelen esetben az anyakontinens – kebelére. Oszt’ majd nézhetnek nagyokat… Az anyaországról jut eszünkbe, drága Elnök úr, hogy volt-e Ön is zavarogni

(zavargani, zavargászni) Budapesten? Mert mi voltunk. Külön komppal mentük, mert a busz még mindig nem tud bejönni a faluba. Leúsztattunk hát a Sajón, majd a Tiszán, s Újvidékből egyszerűen viszszaeveztünk a Dunán; mert mit meg nem tesz az ember egy kis társas összejövetel kedvéért! No, zavargunk mi ott nagyba’, magyar a magyarral a Kossuth téren, ahogy illik, amikor látjuk, hogy a rendőrkordon egy emberként feni ránk a fogát. Még szerencse, hogy épp volt a zsebünkben kockakő, amit ballaszt gyanánt vittünk magunkkal a hajóútra, hát hozzájuk vertük. Lett is oszt’ haddelhadd – a tévé is egyenesbe adta, így ország-világ láthatta, hogy lám, kultúrnép a magyar, mily szépen zavarog! Hogy betört néhány kirakat, beszakadt néhány koponya, s felgyúlt néhány autó, arról tisztán a magyar virtus, no meg az otthonról demizsonban szállított, finom hetvenfokos szilvapálinka tehet, melyről köztudott, hogy békés időben gyógyír, háborús időben viszont fegyver.

ĺgy esett meg, tisztelt Elnök úr, hogy csellel és fondorlattal, de a rendőrkordon végül az egész gömörördöngősi küldöttséget lefogta. Miután a helyzet komolyságához méltón felpofoztak bennünket, azzal bocsátottak utunkra, hogy többé nem léphetjük át a határt, amit mi még aznap megszegtünk, mert idefelé igenis átléptük. S hazatérve, a Három Vidám Vasmacskához címzett ivóban a nemzeti hősöknek kijáró tisztelettől övezve egy emberként fogadtuk meg, hogy anyaország ide vagy oda, biz’ felé se nézünk többé. Mert hát anya az ilyen…?! Az eshetőségeket mérlegelve, ennek súlyos következményei lehetnek; például ha mindkét országban – ahol élünk, s ahol élni szeretnénk – elszeparálódunk a többségi nemzettől, meglehet, hogy felvirrad a nap, amikor kikiálthatjuk itt, a gömöri lankák tövében a magunk kis királyságát. Amelyben mindenki egyenlő lesz mindenkivel, a király pertuban lesz a népével, s hogy ki kerül a trónra, azt seggberúgásos alapon játszott ferblin fogjuk eldönteni. Semmi választások, semmi személyeskedés – arra csak ráfizet az ember, s még röhögnek is rajta, hogy eszi a maszlagot – reggel, délben és este…

S ha már meglesz az a jó kis királyság, minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy a letűnt, jelen és eljövendő rendszer által valamiképp átvert, félreállított és ellehetetlenített személyeket ide gyűjtsük; attól tartunk, hajh, nagy tumultus lesz! Megeshet, hogy egyszer felvirrad a nap, amikor büszkén azt mondhatjuk: „Sokan vagyunk, de nem vagyunk kevesen!”, s akkor aztán csináljon az állam, amit tud! Legfeljebb felkopik…

De visszatérve a jelenbe, drága Elnök úr, úgy illenék, hogy a közelmúlt sikerszámba menő politikai eseményeivel is számot adjunk; ezért örömmel tudatjuk Önnel, illetve a művelt világgal, hogy december elején megannyi községhez hasonlóan mi is kitakarítottuk az urnánkat, hogy alkalomadtán legyen mibe pottyantanunk. A község egyetlen urnája ugyanis az Öreg Bogyó (rendes nevén, mint fent őse) földi maradványaival volt tele. Mert ez a mi Bogyónk világot látott ember, annak idején Bécsben is muzsikált, míg a hatóságok ki nem tiltották (a rossz nyelvek szerint a játéka, mások szerint holmi formaságok végett), az ő öregének nem jó a szimpla anyaföld.

Nos, a választás úgy esett, drága Elnök úr, hogy a kitakarított urnát a választóbizottsággal együtt elhelyeztük a községházán, majd mi, a választópolgárok egy emberként felvonultunk hőn szeretett ivónkba, s közfelkiáltással megválasztottuk a bírát. Pontosabban megerősítettük tisztségében a korábbit, aki annak idején a németekkel, oroszokkal, partizánokkal meg úgy általában mindenkivel egyaránt jóban volt, s mivel a nevükön nevezhető pártok többségét megjárta, teljesen függetlennek tekinthető. Pillanatnyilag ott tartunk, hogy miután abdikáljuk a képviselőket is (Bogyó szerint ez annyit tesz, hogy iszunk az egészségükre), azonnal belevetjük magunkat a pályázatok megírásába. Itt van mellettünk ez a jó kis nemzeti park, s nekünk feltett szándékunk, hogy amint leesik a nyár, turistaparadicsommá érünk. Hát ehhez hasonló jókat kívánunk Önnek is nagyra becsült levelünk legutóján, gömörördöngősi hívei.

Utóirat: Drága Elnök úr, mi ugyan nem tudjuk, Ön még ugyanaz az elnök-e, akinek leveleinkhez postabélyeg gyanánt sompálinkát is kellett csatolni, ezért jó volna, ha visszajelezne. Eddig ugyan hiába írtunk, egyetlen elnök sem vakkantott meg bennünket, de reméljük, hogy végre megtörik ez a hagyomány.