Gazdaggá varázsolt szegénység

Kerek egy évvel a második világháború befejezése után születtem, így szinte természetes, hogy gyermekkorom első esztendeire általában a háborút követő hatalmas szegénység nyomta rá a bélyegét. Édesanyám és két nagymamám leleményessége azonban gazdaggá varázsolta a konyhai illatokat.

Miklós nagyapám

Mégsem az asszonyokkal kezdem a visszaemlékezést, hanem Miklós nagyapával. Anyuka a szülővárosomtól 5 kilométerre fekvő Perséről származott, ahol nagyon gyakran tartózkodtunk. Nagyapa pödört bajszú, jó humorú nyugalmazott vasutas volt, nagymama meg szűkszavú, komor tekintetű, azokban az években nagyon szomorú teremtés. Ezt is a háború okozta – 12 éves Pistu fiának a kezében robbant fel egy gránát, és darabokra szaggatta. Mi ezt tudtuk, így inkább a Miklós nagyapa társaságát kerestük. Emeletes, nagy házuk volt, szemben a templommal. Mi nagyapával általában az alsó konyhában falatoztunk. Reggelire pirítós kenyeret kaptunk, amelynek mérete nagyság szerint változott. Könyöktől a középső ujjunk végéig volt a mérték. A malomkeréknyi, búbos kemencében sült kenyérből szelt, nagyság szerinti karajt a tűzhelyen pirítottuk, majd tollyúkenővel megzsíroztuk. Szándékosan írom ezeket a szavakat úgy, ahogy a fülemben csengenek ma is, hiszen nálunk, odahaza a palóc nyelvjárás minden szépsége élt.

Nagyapához fűződik a kukoricafosztás feledhetetlen csemegéje, a mákos kukorica is. Fosztáskor öszszegyűlt a család apraja-nagyja. A felnőttek fosztották a kukoricát, mi lurkók meg a háncsban hemperegtünk. Nagyapa a legzsengébb csöveket lemorzsolta, enyhén sós vízben megfőzte, lyukas merőkanállal a füleki zománcgyárban készült pléhtányérainkra szórta, aztán meghintette porcukorral összekevert darált mákkal.

Giza mama

Gimnazista voltam, amikor Miklós nagyapa 64 évesen meghalt. Neje, Giza mama, akit 15 évesen adtak hozzá 10 évvel idősebb nagyapánkhoz, 100 évet és 10 napot élt. Ő számomra – főleg azokban az ínséges években – szinte konyhaművész volt. Öntözős túrós meg diós csíkjai, az a finoman illatozó töltött káposzta, na meg a mónárkalács! Amikor mostanában látom a tévéreklámban a kétoldalas palacsintasütőt mint újdonságot, szinte megmosolygom. Látták volna a Giza mama mónárkalácssütőjét! Öntött vasból készítették Dezső nagybátyámék a füleki öntödében. Óriás ollóra emlékeztetett, de a hegye helyén belülről mintázott korongok voltak, amelyeket ha kicseréltek, karácsonyi ostyát is süthettek vele. Az alapanyaga a mónár(molnár)kalácsnak sűrű, édes palacsintatészta volt, amiből egy-egy merőkanállal ráöntöttek a felforrósított korongra, összezárták, és a kemence parazsában megsütöttek. Én a korongból kifolyt, ropogósra sült szélét szerettem a legjobban.

Keresztapám

Perséhez fűződnek a disznótori élmények is. Hajnalban keltünk, hogy láthassuk, Laci bátyánk, a család hentese (egyébként asztalos volt), hogy szúrja le a disznót. Reggelire olyankor hagymán sült disznóvért ettünk, s fokozatosan, mint egy komoly szertartáson, mindennek megvolt a rendje. A nap kicsúcsosodása az esti disznótor volt, amelyen Kapsa Jenő keresztapám volt a tanítómester asztaltársam. Állami díjas géplakatos-feltaláló volt, mi gyerekek mégis az ínyencségét csodáltuk a legjobban. Arra csak később jöttünk rá, hogy minden ínyenctudománya szépirodalmi eredetű. A velős csont tálalásának módját – bár szerényen, mivel öreglegényként mindenütt csak vendég volt – megkövetelte. A disznótoros vacsorán pedig a májgaluskás leves után a második fogás – külön-külön tálon tálalva – a főtt hús és a levesben főtt zöldség volt, de az ínyencek kaptak a húshoz ecetes tormát is. Keresztapa minden alkalommal kioktatott, hogy jóllakni ebből érdemes, mert ezután már csak a sült friss kolbász az érdekes, hiszen disznótoros káposztát meg rántott húst mindenki tud készíteni. De kolbászt – azt csak a kivételes tehetségek tudják igazi ízekkel ellátni!

Füleki nagymama

Nyaranta nálunk töltötték a vakáció egy részét az unokatestvéreim. Édesapám húgának a lányairól van szó, így ekkor füleki nagymama volt a gyámunk. Másik oka is volt ennek, anyuka ugyanis ilyenkor szinte fel sem állt a varrógéptől. Nagymama apró termetű, ápolt idős hölgy volt, aki havi 192 korona nyugdíjat kapott. De mert úriaszszony volt, a postásnak nyugdíjkihordáskor mindig adott 2 korona borravalót. Uzsonnaidőben szépen megterített, a tányér mellé damasztszalvétát tett (azt ugyanis ki lehetett mosni, míg a papírszalvéta pénzbe került volna), a tányérra pedig zsírral vagy vajjal éppen csak megijesztett kenyeret kaptunk. Ezt kellett késsel és villával ennünk, hogy megtanuljuk az evőeszköz használatát. Evés közben be kellett tartanunk nagymama valamennyi utasítását: a szalvétát szinte észrevétlenül a térdünkre rejtjük, a kést soha meg nem nyaljuk, a könyökünket nem tesszük az asztalra... Az unokatestvérek Podbrezován laktak, s ha nyaralni jöttek, mindig hoztak nagymamának füstölt párolt sajtot, amit ő ostyepkának hívott. S mert szerdán tésztanap volt, az érkezésüket követő első szerdán mindig ostyepkás haluskát főzött. Ez olyan volt, mint a juhtúrós haluska, de túró helyett reszelt sajttal szórta meg.

A két podbrezovái unokatestvér, Anikó és Duci nyaralásaihoz fűződnek a színházi mákos kalácsos emlékek. Ehhez tudni kell, hogy a győzelmes február tiszteletére államosították édesapám cipészműhelyét, menesztették az inasokat a segédekkel együtt, s a műhelyünkben zöldségboltot rendeztek be. Felszámolták a sarki zsidókocsmát is, ahonnan a zenészek pódiumát a mi udvarunkra, az üresen tátongó disznóól előtti karicsra (kifutó) tették. A szemközti pékséget azonban meghagyták, mert ugye a kenyérellátást nagy hirtelen nem tudták volna megoldani. Nos, mi a zöldséges ládákból lépcsőt állítottunk a pódiumhoz, amelyen csupa magunk kitalálta királykisasszonyos mesejátékot adtunk elő. A pékék egyetlen fiú sarját nem tartottuk nagy tehetségnek, de egy-egy apródszerepet kiosztottunk neki is, amiért hálából a nagynénje átjött megnézni a „darabot”, és a jó teljesítményért friss, még langyos mákos kiflit kaptunk. Az illatát talán még ma is érzem, de olyan finomat azóta sem ettem.

A pékségnek egyébként is nagy szerepe volt az életünkben. Szerda volt az egyetlen nap, amikor civilek is süthettek kenyeret, így mi anyukával már kedden este bedagasztottuk a kenyértésztát. Élesztő helyett az előző heti tésztából félretett kiskovászt használtuk, és került bele krumpli is. Szerdán hajnalban keltünk, mert segíteni kellett anyukának átvinni a szakajtókosarakban a kenyeret a pékhez. Hetente két hatalmas kenyeret, egy cipót meg két lángost sütöttünk. A lángos a kemence szájában gyorsan megsült, így szerdánként az volt a reggeli.

Lída néni

Volt egy időszak, néhány évig tartott, amikor a szerda reggeleknek szinte különleges hangulatuk volt. Szerda piacnap volt szülővárosomban, amikor a Giza mama rokonsága – Margit, Etelka meg a többi ángyi túrót, tejfölt, zöldséget árult a piacon. A piacról a maradékot elhozták nekünk, a szegény városi rokonoknak. Lída néni Csomáról pedig gombával látott el bennünket. Ez a Lída néni állítólag orosz grófkisasszony volt, akit az első világháború idején átejtett egy csomai cigány, hogy ő is nemesi ivadék, és megszöktette. Soha nem tért vissza Oroszországba, mert szégyellte a családja előtt, hogy a péróban kötött ki. Ismerte azonban az erdőt, minden konyhába való finomságával együtt. S mert édesanyám a csomai vasúti pályaőr leánya volt, élete végéig nagyságos kisasszonynak szólította. Lída néninek köszönhettük, hogy minden télre volt csipkelekvárunk, meg azt is, hogy minden szerdán csodálatos, számomra mesébe illő történeteket hallgathattunk, miközben szeleteltük az illatos, szárítani való gombát.

Édesanyám

Utoljára hagytam megboldogult, drága édesanyámat, akinek a főztjét sokan megkóstolták, sokan megdicsérték, és a mi pozsonyi lakótelepi konyhánkban is az ő ízei dominálnak. Otthon a vasárnapok voltak a legszebbek, mert olyankor otthon volt apuka is, és körülülhettük az asztalt. Bundás kenyeret csak vasárnaponta kaptunk reggelire, amihez boros tea volt. Szóval néhány csepp borral megízesített tea. Érdekes, hogy citromos, rumos meg bármilyen teával mindenfelé megkínáltak már, de boros teát csak odahaza ittam. A vasárnapi ebédből a leves a legemlékezetesebb, mert olyan finom, illatos levest talán senki nem tudott főzni. Ebéd után csapolt sörért mentünk a közeli kocsmába, de az csak a férfiaknak járt ki. Mire hazaértünk, már az asztalon volt a sütemény. Ha valamelyikünknek születés- vagy névnapja volt, anyuka diós tortát sütött, sima vasárnapokon a krémes volt a kedvenc. Amikor aztán már reszelt kókuszt is lehetett kapni, gyakran sütöttünk hólabdát is. A hétköznapok egyik meghatározó alapanyaga a káposzta volt. Máig nagyon szeretem a paradicsomos káposztát, amit gyerekkorunkban csak kenyérrel ettünk, később azonban már jutott fasírozottra is. Télen a hordós káposztát anyuka százféleképpen készítette – krumplival levesnek, füstölt hússal, behabarva főzelék lett belőle, savanyúság gyanánt hús mellé, a legrangosabb nógrádi eledel mégis a töltött káposzta. Hogy a haraszt, amelybe a töltelék került, szintén puha legyen, a hordóba mindig tettünk néhány fejes káposztát is, az íze miatt meg nem hiányozhatott a hordóból 10-12 birsalma.

Hagyománytisztelő családból származom, és a fehérnép körében a konyhai hagyományoknak pótolhatatlan szerepük van. Ennek köszönhető, hogy angol vőm legkedvesebb eledele – ott, Londontól északra, Norwichban – az édesanyám receptje szerinti kapros tökfőzelék, és általában minden főzelék, melyeknek az ízét Fülekről meg Perséről hoztam magammal. Julcsi unokám Budapesten a sztrapacskát szereti a legjobban, és ez már szinte garancia arra, hogy egykor az ő unokái is ismerni fogják az én gyermekkorom ízeit.