Foszfátdirektíva kidolgozására volna szükség

Ezt a logikát elfogadva, a ’90-es évek elején a foszforral (P) sokkal jobban ellátott talajokkal bíró nyugat-európai EU-tagországokban sokkal kisebb az (N)P-mennyiségek kijuttatása, és ennek eredményeképpen sokkal alacsonyabb (N)P-mérlegegyenlegek az indokoltak, ugyanakkor agronómiai és környezetvédelmi szempontból is elfogadhatók, mint a ’90-es évek elején jóval gyengébb P-ellátottságú közép-kelet európai országokban. A valóságban azonban ezzel ellenkező adatokat mutatnak a magyarországi szerzők (Dr. Csathó Péter, Dr. Radimszky László, Dr. Németh Tamás) által közzétett vizsgálatok és számítások eredményei.

A talajok P-státusát jelző P-ellátottsági értékszám és a P-mérlegek közötti összefüggés alapján ha az adott ország területe 100%-ban foszforral igen gyengén ellátott lenne, az ország P-ellátottsági értékszáma 1,0 volna. A másik szélsőség, 100%-ban foszforral igen jól ellátott terület esetén a P-ellátottsági értékszám 5,0. Az agronómiailag és környezetvédelmi szempontból is indokolt, egyedül helyes gyakorlat esetében a javuló P-ellátottsággal egyre kisebb, egyre negatívabb P-mérlegeket kellene kapni.

Ezzel szemben, ennek éppen az ellenkezője volt megfigyelhető a ’90-es évek elején vizsgált európai állapotokban: a kelet-közép-európai országok kis P-ellátottsági értékszámához kapcsolódtak a legkisebb, több esetben is negatív (!) (-10 és -20 kg/ha P2O5 közötti) P-mérlegek, míg a nyugat-európai országokhoz köthető legnagyobb P-ellátottsági értékszámokhoz a legpozitívabb, évenként 40 és 90 kg/ha P2O5 közötti többletet mutató P-mérlegek. Ez azt is jelenti, hogy a ’90-es évek elején kialakuló kedvezőtlen állapotok napjainkra nemhogy javultak, vagy netalán konzerválódtak volna, de drasztikus mértékben tovább súlyosbodtak. Erről az európai országok elmúlt 15 évi kumulált nitrogén- és foszformérleg-egyenlegei tájékoztatnak sokkoló módon.

Az 1991 és 2005 közötti kumulált NP-mérlegek

Az egyes európai országok közül mind a kumulált N, mind a P tekintetében Hollandia és Belgium állnak az élen. A nitrátdirektíva bevezetése óta eltelt 15 év alatt az öszszes N-többlet 2800 kg/ha (!) volt Belgiumban, 3500 (!) kg/ha Hollandiában. Szintén átlag feletti Németország, Norvégia és ĺrország kumulált N-mérlege. Bár nincs rá adatunk, feltehetően Dánia is ebbe a csoportba tartozik. A sort, mint ahogy várható is volt, a közép-kelet-európai országok zárják.

A 15 év alatt kumulált holland P2O5-felesleg csaknem 1000 kg/ha, a belgáé 750 kg/ha . Ez annál is ijesztőbb, mivel éppen ezekben az országokban volt 1991-ben a „legjobb” (valójában környezeti szempontból a „legrosszabb”) a talajok P-ellátottsága. Szlovénia, Norvégia és Finnország is átlag feletti P-gyarapodást könyvelhet el az elmúlt 15 évben. A sor végén ismét csak a közép-kelet-európai országok kullognak.

A szerzők javaslatot is tesznek a kialakult helyzet megváltoztatására. A súlyosan terhelt, főképpen a Benelux-országokat érintő környezeti károsodás rehabilitációjára azt javasolják, hogy:

– drasztikusan át kell alakítani az EU nitrátdirektíváját. A nitrátérzékeny területeken az évi 170 kg/ha maximálisan engedélyezett szerves eredetű N-plafon megtartása mellett a jogszabályban figyelembe kell venni az istállótrágya hasznosulását, amely homok-, és homokos vályogtalajokon 3 évre elosztva 50% az első évben, 30% a 2. évben, és 20% a 3. évben. Vályogagyagos vályog- és agyagtalajokon 4 éves hasznosulással kell számolni: 40% az első, 30% a 2., 20% a 3. és 10% hasznosulással a 4. évben. Ha évente van szervestrágya-kijuttatás, az adott évre jutó szervestrágya-érvényesülések öszszegének nem szabad meghaladniuk a 170 kg/ha értéket a nitrátérzékeny területeken.

Nitrátérzékenységtől függetlenül az EU-országok trágyázási szaktanácsadási rendszereiben az istállótrágyával kijuttatott tápanyagok mennyiségét mint műtrágyaigényt csökkentő tényezőt jogszabályba rögzítetten, kötelezően figyelembe kell venni. A magyarországi tapasztalatok szerint 10 tonna érett, közepes minőségű almos istállótrágyával 60 kg/ha N, 30 kg/ha P2O5 és 60 kg/ha K2O mennyiség juttatható ki a területre. A műtrágya-hasznosulással összehasonlítva, az istállótrágya-N 50%-ának, az istállótrágya-PK 100%-ának hasznosulásával számolhatunk a műtrágyaigény csökkentése során. Csak szabadföldi kísérletekben több éven keresztül tesztelt, a szigorú környezetvédelmi és gazdaságossági követelményeknek megfelelő trágyázási szaktanácsadási rendszerek alkalmazását szabad engedélyezni a gyakorlatban. 170-200 kg/ha összes (szerves + műtrágya formában adott) nitrogénmennyiségnél több kijuttatása agronómiai szempontból sem indokolt, környezetvédelmi szempontból viszont jogszabályban kell tiltani.

Mivel a legtöbb EU-országban az eutrofizáció előidézője nem a nitrogén, hanem a foszfor túlsúlya, sürgető feladat a foszfátdirektíva kidolgozása is. A foszfátdirektíva kidolgozásakor az alábbi fékeket kell a jogszabályba építeni: a talaj P-ellátottsági kategóriáinak kialakításakor kizárólag a növények P- trágyareakcióit szabad csak figyelembe venni. Minden EU országban kötelezően be kell vezetni a túlzott (N)P-ellátottság fogalmát. Túlzott P-ellátottságú talajon mind szerves, mind műtrágya formájában jogszabályban rögzítve legyen, hogy tilos a területre foszfort kijuttatni!

A belga és holland, valamint az ír, dán és német nitrát, valamint foszfátprobléma kezeléséhez kulcsfontosságú a közösségen belül az agrár- és agrár-környezetvédelmi együttműködés beindítása. A probléma gyökere az EU-ban az állatsűrűségben meglévő szélsőségek. Az EU nagyobb népsűrűségű, fejlett országaiban termelődött istállótrágya-feleslegek valóságos környezeti fenyegetést jelentenek. Más oldalról, az EU kevésbé fejlett keleti régióiban a talajzsaroló tápanyag-gazdálkodás számít komoly agronómiai, szociális és vidékfejlesztési problémának. Mindkét makrorégió problémáját kezelendő, az EU keretein belül a legsürgetőbb feladat az optimális állatlétszám kialakítása, melyet hozzá kell igazítani a takarmánynövények termesztési feltételeihez, a lakosság tej-, tojás- és hússzükségletéhez, a szigorú környezetvédelmi, a szociális és a vidékfejlesztési szempontokhoz.

A Benelux-országokon belül a tengerparthoz közeli területeken koncentrálódik tovább egészségtelen módon az állattenyésztés, ami komoly környezeti veszélyeket (P-telítettség, P-lemosódás, eutrofizáció stb.) jelent a savanyú, kis pufferkapacitású homoktalajokon. Az EU 10 új tagországában viszont fordított a helyzet, pl. Magyarországon a 100 ha mezőgazdasági területre jutó állatsűrűség csupán 10%-a (!) a holland és a belga állatsűrűségnek. Az már csak hab a tortán, hogy 2004-hez viszonyítva 2005-ben nem a fenti országokban, hanem éppen az extrémen alacsony állatsűrűségű Magyarországon csökkent a szarvasmarha létszám 10%-kal.

A szerzők azt javasolják, hogy az EU-n belüli agrár-együttműködés keretében környezetvédelmi szempontból is előnyös lenne az állatkvóták és állatlétszámok átcsoportosítása, áthelyezése. A fogadó országokban ennek az állatlétszám-áthelyezésnek a haszonélvezői a helyi közösségek (gazdák, gazdaszövetségek stb.) kellene hogy legyenek. (röv.)