Flaubert konyhája

Pedig a mai Rouen „La Flaubert” nevű éttermében, teszi hozzá, milyen fenséges normandiai omlettet és almaboros kacsát kapni! Az irodalmi gasztronómia szempontjából az az érdekes ezekben a feljegyzésekben, hogy a város az íróból emésztéssel kapcsolatos (jóllehet negatív) fiziológiai reakciókat váltott ki. „A szülővárosát szó szerint nem bírta megemészteni” – vonja le a konklúziót Vajl. Az evéshez, az ételekhez való viszony szempontjából szembeállítja őt Alexander Dumas-val, aki nagy ínyenc volt, s élete utolsó hónapjaiban is egy konyhaművészeti szótáron dolgozott. „Flaubert íróasztalának sarkán ebédelt, Dumas az ebédlőasztalának sarkán írt.” Nagyon találó, frappáns megfogalmazás; ki is alakul bennünk a kép a gyomorbajos, zsörtölődő regényíróról, aki érzéketlen az asztali örömök iránt. Vajon tényleg így van ez? A művei is megerősítik ezt a képet? Akkor gondolkoztam el ezen, amikor belefogtam a Szalambó olvasásába. Flaubert történelmi regénye ugyanis egy lakoma leírásával indul.

A regény öt évvel az epikai modernizmus úttörő művének tartott Bovaryné után jelent meg, 1862-ben, s a romantikus Flaubert alkotásaként tartják számon. A szerző Karthágó zsoldosokkal vívott harcát ábrázolja. A mű stílusára a kifejezés sűrítettsége, részletező jellege és egzotikussága jellemző, ezt színezik tovább, különösen a regény vége felé, a drasztikus és brutális motívumok. Flaubert a részletek és a sokszínűség megszállottja, ami a mondatok tartalmi telítettségében és variabilitásában nyilvánul meg. Mindent meg akar örökíteni, a táj- és tárgyleírásoknál, a szereplők jellemzésénél kínos pontossággal ügyel minden apró mozzanatra (néha már-már pepecselősen alapos); nem tud betelni a nyelvek, a fajok, a vallások és a kultúrák gazdagságával, elvarázsolja őt a zsoldosok színes, kavargó emberi sereglete, s igyekszik is őket minél hitelesebben megragadni. Hűvös, távolságtartó azonban ez a számbavétel, írónk tartja magát korábban meghirdetett szenvtelenségelvéhez. Ugyanez figyelhető meg abban is, hogy a harcok leírásánál is megmarad pártatlannak.

Az előbb összefoglalt stílusjellemzők ismerete szükséges ahhoz, hogy a regény gasztronómiai tartományainak nyelvi és elbeszélésbeli sajátosságait is megérthessük.

A lakoma

Rögtön az első fejezetben egy olyan pazar lakoma közepébe csöppenünk, melynek menüje Trimalchiót is irigységgel töltené el. Egy Hamilkar nevezetű karthágói kertjében gyűlik össze a különböző nemzetiségű katonákból álló zsoldossereg: vannak köztük ligurok, luzitánok, baleárok, líbiaiak, gallok, görögök, sőt római menekültek is. Nemcsak a bőrszínük, ruházatuk, fegyvereik vagy a nyelvük különbözteti meg őket egymástól, hanem étkezési szokásaik is. Lássuk azonban előbb a kínálatot: „Először szárnyasokat szolgáltak föl zöld mártásban, fekete rajzokkal ékesített vörös agyagtányérokon, majd a pun partokon halászott kagylófélék következtek, aztán dara-, bab- meg árpaleves meg köménymagos csiga sárga ámbratálakon.” Figyeljük meg: Flaubert nem elégszik meg azzal, hogy tányérokon szolgálták fel a húst, hozzáteszi, hogy agyagtányérok voltak, nem akármilyenek azonban, vörösek, sőt rajzok ékesítették őket, mégpedig éppenséggel feketék (nem pirosak és nem fehérek). Az előbbi fogások azonban csak afféle gyomormelegítők voltak, a java csak most jön: „Később pecsenyéktől roskadoztak az asztalok: antilop a szarvával, páva a tollával együtt, édes borban főtt egész ürük, teve- meg bivalycomb, garumos sündisznó, ropogósra sült tücsök és édes lében főtt mormota. Tamrapanni fából faragott csajkákban nagy szalonnadarabok úszkáltak sáfrányos lében. Mindent elárasztott a pácok, a szarvasgomba, a pálcakóró illata. A gyümölcspiramisok mézes süteményekre omlottak; és nem hiányoztak az olívaseprővel hizlalt, selymes rózsaszín, nagy hasú, apró kutyák sem; karthágói étek ez, s a többi népek utálják.” Egzotikus lista, kétségtelen, tele olyan állatokkal, amelyeket mi, európaiak inkább a szépségükért (páva), hangjukért (tücsök) vagy a hűségükért (kutya) kedvelünk, s nem potenciális étekként gondolunk rájuk. (A „kutyás” mondat stilizációja nagyon körmönfont és gonosz is a maga módján, az olíva, a selymes rózsaszín kellemetes asszociációkat kelt bennünk, még a „nagy hasú” is beilleszthető ebbe a körbe, ha az étel kiadósságára gondolunk, az aprólékos leírást záró „kutyák” kifejezés azonban kijózanító hatású. De nem ez a legszörnyűbb, amit a zsoldosok elfogyasztanak. Látjuk majd.) Vannak itt azután számomra ismeretlen ételek is. Mi vajon a pálcakóró, s mitől garumos a sündisznó? Kérdés továbbá, vajon mi az az édes lé, melyben a mormota főtt, az viszont nem, hogy állatunk bizonyára jobban örült volna annak, ha szárazon megússza ezt a dolgot. A mormota egyébként nagyon szemfüles, s ezért nehezen elejthető vad, ételként felkínálva tehát válogatott csemegének számít. Ha már a különleges falatoknál vagyunk, nem hagyhatom ki annak az édességnek a megemlítését sem, mely egy vallásos szertartás alkalmával került közszemlére: „Ceres papjai kosárban vitték a női nemi szervet utánzó kis kalácsokat...” Nem derül ki, vajon ezek csupán szakrális szimbólumok, vagy olyan rekvizitumai a körmenetnek, melyek később vagy akár közben el is fogyaszthatók.

Szerb Antal szerint

Falubert embergyűlölete ebben a regényében is megmutatkozik: ókori szereplőit a legnyersebb indulatok mozgatják. „Carthágója valahogy úgy marad meg az ember emlékezetében, mintha óriási hangyák vagy más nyüzsgő, nem emberi lények laknának benne” – írja. Nem vagyok benne biztos, hogy az állati vonások hangsúlyozása a szerző embergyűlöletének volna a bizonyítéka; az viszont tény, hogy a zsoldosok és a karthágóiak az animalitás jegyeit hordozzák magukon. Jól megfigyelhető ez éppen az étkezési szokásoknál. Némelyek párnákon, hason fekve csillapítják éhüket, „a zsákmányát marcangoló oroszlán békés pózában”; a „farkasbőrbe öltözött brutiumi pásztorok meg, fejüket az ételre hajtva, hangtalanul faltak”; a lakoma közben vedelő katonákról azt olvassuk, hogy „ittak, ittak, mint a szomjas dromedárok”, s utána pedig megrészegülve az italtól és a felidézett harci emlékektől „mint a vadállatok, úgy estek társaiknak.” Emberi mivoltukból azonban akkor vetkőznek ki igazán, amikor jóval később a karthágóiak csapdába csalják őket, beszorítva egy szűk völgybe a több ezres sereget. Hamarosan elfogy az élelem és az ivóvíz is. Végső kétségbeesésükben egymásra fanyalodnak. A vakmerőbbek először csak óvatosan kóstolgatják elhullott társaik tetemét, kesőbb viszont már veszekednek a jobb falatokért: „...minthogy élni kellett, s minthogy rákaptak e táplálék ízére, s minthogy majd elpusztultak, legyilkolták a vízhordókat, a lovászokat, a zsoldosok minden szolgáját. Mindennap ölték őket. Néhányan sokat ettek, visszanyerték erejüket, s már nem voltak szomorúak.” Sült tücsöktől az emberhúsig; Flaubert végleteket is felölelő maximalizmusa az étkezési kultúra megörökítésében is érvényesült.

Pjotr Vajl idézett könyvében

beszél még szerzőnk „topográfiai megszállottságá”-ról, azokról az aprólékos leírásokról, melyeknek köszönhetően például könnyedén rekonstruálható Emma Bovary felejthetetlen kocsikázásának útvonala a mai Rouenben. Ebben a regényben nincsenek emlékezetes étkezési jelenetek, nem fut össze a nyál a szánkban egy-egy ebéd vagy vacsora leírását olvasva. Emma falusi lagzijának menüjéről is csak nagyon szűkszavúan számol be az elbeszélő. Jóllehet a Szalambó nincs olyan jó regény, mint a Bovaryné, az irodalmi gasztronómia szempontjából mégis izgalmasabb és érdekesebb olvasnivalóval szolgál. Láthattuk, hogy Flaubert „megszállottsága” ebben a műben a konyhára is kiterjedt. Lehet, hogy íróasztalának sarkán ebédelt, de képzeletben olyan lakomákon vett részt, amilyenekről Dumas talán nem is álmodott.