FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN: Hidak könyve X. / A rítus

Vagy itthagytam? Radka kávéjának íze, az alkonyat hűs huzata a folyó fölött, a kurjantások melódiája, J. faviccei, satöbbi, mintha el sem mentem volta, s az a fószer is megint megtalált, aki városszerte színes tollakat árul, és mindig kiszúrja, ha feljegyzéseket írok. Már van, köszönöm, mondtam neki felmutatva momentán használt tollam megakasztva a sor csorgását. Sok régi emlék jutott eszembe, mintha csak tegnap történt volna – a város mégis üres volt. Nehéz volt a szívem egyéb ürességek súlya miatt, s azon a reggelen az egyik szokásos helyen, a Linea M teraszán üldögéltem, ugyanott, ahol pár hónappal azelőtt nagy felismerés ért. Egy Tin Ujević kötetet forgattam, és a Miljacka hídja című verset fejtegettem, egyes szavaihoz nyilak és ceruzabejegyzések hálója kapcsolódott. S csak akkor vettem észre, hogy ugyanott ülök, éppen abban a pozícióban, ahonnét a vers leírja a várost. A Miljacka partján, szemben a bíróság, a posta, a színház, emitt a zsinagóga épülete, pont sorrendben.

Késő nyár és kora ősz között sodródott tova a vers, s most nincs nálam, és alig tudom felidézni. De a mobilom még emlékszik a Linea M wifi kódjára, hogy legúglizhassam. A memóriakártyán a múlt felvillanásainak éles és valódi képei, míg emlékezetemben minden összemosódik. Olyan dolgokra is emlékezem, amelyeket elfelejtettem, sőt, amelyekről sosem volt tudomásom – szótár nélkül is emlékszem a vers szavainak értelmére. Igaz, azóta sem derült ki, melyik híd szerepelhet a vers címében. Többre is ráfoghatnám. Most értem csak meg mégis a vers lényegét. Egyetlen sorban tömörül: „Jesen vodi tiho u zaborav svega.” / „Az ősz mindent csöndben a felejtésbe húz.”

Ott feszül a város a két híd között, Bosnán átívelő nyugati, és a Miljackát áthidaló keleti ćuprija között. A Miljacka, mely a Kecske hídnál még vad hegyi folyó, a város ütőereként folyik nyugat felé, hogy hömpölyögve torkolljon a Római híd felett a Szarajevói síkság csücskében a Bosnába. Hidak feszülnek a városon végig, sorban, nem nagy utak forgalma, de a hétköznapok zajlása apróvá és jelentéktelenné teszi őket az apró és jeletéktelennek tűnő folyó felett. Gyorsan átjutni a másik partra, a város másik pontjára, hétköznapi funkcionalizmus.

Akkor jutott eszembe, ott a Linea M teraszán, amit egyszer J. mesélt. A város hídjairól egy régi városi legendát, amely máig sem foszlott szét a feledés homályában, bár már kevesen emlékeznek rá. Ha végigmész a város hét hídján sorban átkelve mindegyiken, megszabadulsz a gonosztól. J. a vrag szót használta, amely gonoszt jelent. Amikor rákérdeztem, hogy ezen pontosan mit kell érteni, a zavar csak növekedett. Átkot, igézetet, szemmelverést, szerencsétlenséget, vagy csak úgy, depressziót, bánatot, leverséget? Akkor még nem tudtam, hogy a vrag magát a Gonoszt jelenti, s egyedül J. nyelvében nevezik így az ördögöt čort, čert, čart helyett, s hogy egyes spekulációk szerint régi szláv Daba szóból ered, a Dabogból, a szláv panteon főistenének nevéből. De nevezzük inkább a tagadás szellemének. A tagadástól nehezül el a belső üresség, a kétely szelleme súlyosbítja a lelket. Akkor határozom el.

Most találom meg a piros füzet egy feljegyzésében a hét hidat. Akkor még emlékeztem a város hídjainak sorrendjére, ma már csak a térképet meg ezt a feljegyzést használhatom, hogy a felejtés üres helyeit áthidaljam. A hét híd nevének listája sorrendben. Miért hét? Talán, mert ahogy a hadísz mondja, hét mennyet teremtett Allah, és mindegyikbe egy meleket tett meg kapuőrnek – vagy hídnak? A kávé után azon a reggelen felsétáltam a folyó mellett, számbavéve a hidakat, amelyeken ördögűző utam keresztülvezet majd. Számításba vettem jobb part lezárt részét, hogy a szlalom ne csorbuljon. A Vječnica előtt meglepődtem: újabb részt zártak le, a civil tiltakozásból kiderült, hogy város egyik legszebb helyén, a fókuszpontján gyönyörű parkolót terveznek építeni unalmas park helyett. A fejemben összeállt utam térképe, már csak végig kellett menni rajta. S éppen innét, a város szívétől, a Vječnica előtti régi ćuprijától kezdve lefelé a Miljacka folyásával párhuzamosan. Az már azonban nem volt világos, vajon az új hidak beleszámítanak-e a szlalomba. Bár régi a hiedelem, eldöntöttem, hogy számítsanak, csak így van értelme, s a babona is éppúgy él tovább, mint a város.

Akkor aztán végigmentem a hét hídon, s mindegyiken emlékek bújtak elő a felejtésből. A sajátjaim, és a hidakéi. A legbájosabb törökhídon vártam Y-re egy májusi éjszakán. Az építtetők, apa és fia, Hadži Husein és Mustafa mondája jutott eszembe. Eszembe jutott, mit mondott A. mikor egyszer átmentünk a Ćumirján, miközben a háborús képek jutottak eszembe, amikor a híd padlózata leégett, s a vas tartószerkezeten egyensúlyozva keltek át a sarajliják az ostrom alatt, hogy vizet hozzanak a bandaszkáikban. A Latin hídon kétszer is csókolóztam, régen a merénylő nevét viselte. Gavrilo Princip ćuprijája azzal az egyetlen hídon való átkeléssel megváltoztatta a világtörténelem irányát. Milyen szép a vakvéletlen ereje (kudret fortunam). A trónörökös Ferdinánd és Zsófia sofőrje elfelejtette a helyes utat, tévedésből vágott át a hídon, a véletlenül éppen ott őgyelgő Gavrilo elé. Az átkelés mágiája persze nem mindig ennyire látványos.

Egyszer valaki azt mondta, hogy ha átmegyünk egy hídon, kopogni kell, hogy szerencsénk legyen: és kopogni kezdett a busz ablakán. Az átkelés mágiájának az emlékezet a titka. Mindig emlékezni kell arra, hogy amint átkelünk a hídon, minden megváltozik – ha észrevétlenül is. Így volt ez itt a legutóbb is, csak elfelejtettük. S emlékeznek a hidak is az átkelésekre. A hetedik hídon, a Čobaniján, az alólam rohanó hullámok után bámulva, beleköptem a folyóba. Önkéntelenül jött, mint gyerekkoromban, de most először tudatosan. A hullámok taréján tovacsúszott vihogva a Vrag. Már a következő híd alatt járt, amikor szöget ütött fejemben az üresség. Az az üresség, amely a híd egyedüli értéke, a semmi építménye. Az ár szabad útja. Az örök átmenet rítusa. Végignéztem felfelé is, lefelé is a hidak során, lám, mily sokféle. Egyetlen dolog közös bennük, lényegiségük: az üresség.