Feledés a leple mindennek

Irodalmi indíttatásból jött létre, de a kommunista éra körülményei között – a szabad írás elve mellett – a szabad szólás fóruma is volt. A hatalom nem sokáig tűrte, és 1986 kora őszén hivatalosan „csak” felfüggesztette, magyarán azonban betiltotta. Az utókor pedig hálátlan: a rendszerváltás óta alig vagy annyit sem beszélünk róla. Hodossy Gyula akkoriban a fiatal irodalmárok generációs küldetéstudatát jelző mozgalom kezdeményezője és szervezőként a főalakja volt; ma a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke.

Mondd, bosszant, hogy a Madách-Posonium Kiadó 1997-ben megjelent irodalmi lexikona az Iródiát külön szócikkben meg sem említi, csak az Iródia Füzeteket említi egy, a nyúlfarknyinál is kurtább jegyzetben?

Inkább csak bánt. Hát hogyne bántana. Bár ez nem az első pofon az életemben, kaptam már ennél nagyobbakat is.

Csupán huszonhárom évesen és abban a merev korszakban miért járt azon az eszed, hogy még nevenincs fiatal magyar írók/költők mozgalmát kéne itt létrehozni?

Egyszerű nekibuzdulásból. Igaz, akkor lényegében már egymásra épülő előzmények után fogtam hozzá. Például fiatal kamaszként kezdtem el verseket írni, és azokat itt-ott a szerkesztőségekben is bemutattam. Tizenöt évesen pedig az egész életemet meghatározó élményem lett, hogy Vágsellyén, a híres Vörösmarty-klubban ott lehettem azon a Nagy László-esten, amelynek végén páran körbeülhettük a nagyszerű költőt, és én is felolvashattam neki egy-két zsengémet. Körülbelül egy évvel később már a csehszlovákiai magyar klubmozgalom aktív szervezésébe is bekapcsolódtam. És amikor a Dunaszerdahelyi járásból a rendszer ellenségeként szó szerint kitiltottak, akkor az érsekújvári Csemadok-házban sikerült megkapaszkodnom. Ott hozzáláthattam, hogy a napi munka mellett az irodalomszervezéssel is foglalkozzak. Eleinte egy szűkebb körben jött létre az Iródia, de rövid idő alatt mozgalommá izmosodott.

Abban a szemellenzősen dogmatikus társadalmi klímában az Iródia a civil hálózatszervezés egyik ideig-óráig megtűrt formája volt?

Tulajdonképpen igen, hiszen országos jellegűvé fejlődött. Az elsődleges értelme az volt, hogy a fiatal írókat és költőket úgy terelje a másként gondolkodás irányába, hogy még mielőtt a hatalom kiközösít bennünket, eszmeileg mi függetlenítsük magunkat a hatalmi ideológia kizárólagosságának kényszere alól. Ha rövid ideig is, ezért lehetett a szabad írás és szabad szólás íróiskolája. Visszapillantva pedig annak a három esztendőnek három szempontját érdemes felhozni. Így azt, hogy politikailag miképpen került annyira szembe a hatalommal, hogy a kommunista párt csúcsszerveitől az alacsonyabb struktúrák valamennyi fokáig folyamatosan foglalkoztak vele. Állandóan vitatgatták meg tárgyalták az „Iródia-ügyet”; sőt, a szlovák pártvezetés a magyarországi politikusokkal is egyeztetett. A visszanézés második kérdésköre az lehet, hogy mennyiben hozott új vetületet a szlovákiai magyar irodalomba; a harmadik pedig az, hogy mivel gazdagította a szlovákiai magyar kulturális és szellemi élet egészét.

Konkurense akart lenni a rezsimbarát hivatalos írószövetség magyar tagozatának? Vagy csak egy új írógeneráció különállása bizonyítékának?

Nem hiszem, hogy az Iródia bárminek vetélytársa kívánt volna lenni. Inkább az a szándék dominált, hogy meglegyen a saját „krétakörünk”, és ezzel vonjuk ki magunkat az akkoriban létezett összes állami intézmény hatása alól.

Robinsonok az Iródia szigetén?

Igen. Hiszen a hivatalos intézmények gátolták azt a szellemiséget és gondolkodási stílust, amit mi képviselni akartunk. Ezért alulról jövő szerveződésként úgy igyekeztünk megszervezni magunkat, hogy a Csemadok helyi szervezetén és a járási könyvtáron kívül ne tartozzunk sehová. Ez utóbbi viszont azért volt fontos, hogy a rendezvényeinket a hatalom ne minősíthesse illegálisnak. A legelső találkozón fiatal írók és költők ha negyvenvalahányan voltunk, de egykettőre csatlakoztak hozzánk a képzőművészek, a néprajzosok, a tudományos élet képviselői és mások is. Különböző szakmai szekciók alakultak, és még a fiatal szlovák irodalmárok is keresték velünk a kapcsolatot. Valamennyi programunk az irodalomhoz kötődött, de úgy, hogy az tág kört tudott megmozgatni. Nyilván ekkor kapott észbe a hatalom, hogy ez a nyitottság veszélyes lehet a szocialista társadalom sablonosan bezárkózó eszmevilágára.

Az összejövetelek, a szakmai eszmecserék témáit, ahogy persze a friss irodalmi alkotásokat is az Iródia Füzetek 17 akkoriban megjelent kiadványa összegzi. Miért érdemes őket fellapozni mostanában is?

Ha másért nem, hát azért, hogy a nyolcvanas évek első felében milyen életérzések mozgatták a ma már az áthajló kor felé araszoló, de akkor még fiatal nemzedéket. Hogy azokban az időkben mit jelentett a másként gondolkodás irányzata és miben csapódott le ez a törekvés. Ezzel párhuzamosan hatással volt-e a korabeli magyar sajtó irodalmi és közéleti témáira, de kutatási feladatként szintén izgalmas olvasmány lehet arról, hogy az Iródia hozott-e igazi irodalmi áttörést és új irányokat az itteni magyar irodalomban, vagy mindehhez kevés volt létének három esztendeje. Ami ellenben tagadhatatlan, hogy az Iródia mozgalomban egészen fiatalon ott voltak valóban sokan, akik később annak az íróiskolának a jegyeit őrizve máig alkotó írókként és költőkként tudtak kibontakozni.

Az Iródia 1983 nyarától hamar felpörgő, nyitott szellemiségű mozgolódás volt. Utólagos rálátással miben volt értelmes és racionális az elindítása, s miben bátor lépés?

Én azt láttam, hogy a fiatalokkal, a kezdő írókkal érdemben nem foglalkozik senki. Hogy nincs íróiskola, nincs mentori műhelymunka. Ezért volt 1983-ban racionális törekvés az Iródia megszervezése. A hazai írók közül ebben főként Grendel Lajos, Balla Kálmán, Karsay Kati, Tóth László segítettek, ahogy magyarországi alkotók is. A dolog igazi kifutásához természetesen jóval hosszabb időre lett volna szükség. Ami miatt pedig bátor kezdeményezés volt, hogy nemcsak a merev kommunista rendszerrel, a szocialista mindennapokkal húzott ujjat, hanem irodalmi-művészi csoportosulásként a hatalmi gépezet által működtetett intézményi hálózattal is. Ezt civil alkotói szerveződésként az Iródián kívül Szlovákiában ’83-ban más nem merte megtenni. A távlati cél pedig az volt, hogy ez a szépírói mozgalom a korabeli Csehszlovákiában egy olyan nyílt gondolatvilágú gárdát tudjon kialakítani, amely képes lesz a megcsontosodott intézmények átalakítására vagy újabbak létrehozására.

Szerinted ennek megvolt az esélye? A Husák-rezsim koráról beszélünk, a szlovákiai magyarság körében pedig népszerű művelődési- közéleti formaként élénken élt az irodalmat sem háttérbe szorító klubmozgalom.

Ez igaz. De mindez a pártállam által megszabott és ellenőrzött korlátok között zajlott. Azokban az időkben sokat töprengtem magamban, olykor még ingadoztam is. Főként azért, mert már 1978-tól szemmel tartott a rendőrség. A jobb érzésű rendőrtisztek egyszer egyenruhában, máskor civilben több alkalommal figyelmeztettek, hogy könnyen börtönben végezhetem. Viszont azok a hazai magyar értelmiségiek, akikre fölnéztem, azt mondták, hogy egyéb törekvéseim mellett az Iródiát is csinálni kell, mert fontos ügy. Az idő haladtával egyre inkább azt gondoltam, hogy vétek volna meghátrálni. Hiszen akkor feladok szinte mindent, amit addig mind az irodalomban, mind mozgalomszervezőként megtettem.

Máig úgy véled, hogy az Iródia mozgalom maradandó nyomot hagyott a szlovákiai magyar értelmiségi közgondolkodás formálásában?

Ha valaki számba veszi azt a több száz oda tartozó fiatalt, akkor reálisan látnia kell, hogy azok többsége 1989–1990-ben aktív részese volt a rendszerváltoztatásnak. Kezdve az FMK-tól ott voltak a rendszerváltó pártokban, kezdeményezői és támogatói voltak a különféle polgárjogi vagy szakmai civil szerveződések megalapításának. Az irodalmi elmélyülés mellett erre is jó iskola volt az Iródia, mert abban megtanulhatták, hogy tétlenkedni bűn. Annak érdekében, hogy egyszer majd itt is kiépülhessen egy elfogadható társadalom.

Azokban az években a szlovákiai „magyar élet” alfája és ómegája a kommunista pártideológiával egy srófra járó Csemadok volt. Vele milyen viszonya volt a határozott különállást mutató Iródiának?

Hát volt iszonya is, meg jó viszonya is. Lényegében az akkori korszak összevisszaságát jellemző módon. A Csemadok Központi Bizottságának pozsonyi titkársága és hivatala nem akart róla tudomást venni. Ellenben az érsekújvári helyi szervezet már az Iródia létrejötte előtt a megélhetést biztosította számomra, majd ezt a szerveződést is segítette. Ez az egész tulajdonképpen 1986 szeptemberéig olyan húzd meg, ereszd meg játék volt. A központi szervek egy jó darabig megtűrték, mígnem a pozsonyi pártközpont utasítására a járási pártbizottság intézkedett, s megszületett a Csemadoknak címzett hivatalos és dörgedelmes levél.

Hogyan tekintettetek ti, a mozgalomszervezők szűkebb csapata önmagatokra? Mi lett ez a mozgalom: irodalmi műhely vagy ellenzéki kör?

Alapvetően meghatározó értelemben ez is, az is. Nemcsak hirdette, hanem végig el is látta mind az irodalmi szerepét, mind a mentori feladatát. Ezzel párhuzamosan az irodalmárok új, nyitott szellemiségű nemzedékét is nevelte. Mindennek pozitív hatása máig jelen van a szlovákiai magyarság tágabb körében.

A mozgalom közéleti emléke viszont kikopott a köztudatból.

Sajnos, valóban így van. Részben talán azért is, mert az információk tömkelege manapság csőstül dől mindenki nyakába. Bajos kiszűrni, hogy ebből mi az érték és mi a félrevezető, mely információ az, amivel komolyabban érdemes foglalkozni.

És a felvidéki magyar irodalmi köztudat? Az vajon annak megérdemelt rangján kezeli az Iródiát?

Általában az sem. A negyvenedik évfordulót szervezve bizony rosszulesett, hogy akikkel ebben együtt akarunk működni – tisztelet a kivételnek –, azok többségének fogalma sincs arról, hogy miről beszélek. Pedig az Iródia mozgalom az itteni magyarság számára a közelmúlt irodalom- és kultúrtörténeti valósága. Még ha ezt itt-ott nem akarják különösebben észrevenni. És többen élnek még azok közül is, akik személyesen tehetnek arról, ami az Iródia elhallgattatása körül annak idején történt. Ők a hallgatásuk helyett – az egyéni tekintélyük súlyával – megvédhették volna, de nem tették. Manapság pedig, kényelmetlen helyzetükben és a szembenézés helyett, jobbnak látják a szótartást.

Lesz, aki a küszöbönálló évfordulón talán mégis szembenéz a saját „feledékenységével”?

Nem tudom. Ez nehéz kérdés.