Év végi tanmese – a feketeleves

A barátaim egy része hanukát ünnepel, másik részét annyira sem érdekli az egész karácsony, mint engem. ĺgy nekem egyszerre könynyű és nehéz. Az év vége már december közepétől a munkahelyi ünneplést jelenti, senki nem akar semmit csinálni (én mondjuk év közben is eszerint élek), és eljön aztán az ajándékosztás. Mivel nekem stabil állásom nincs, viszont nagyon sok helyen dolgozom, ez az időszak paradicsomi. Mintha a kis Jézus töltötte volna ki a határidőnaplómat: egymást érik az ebédek és a vacsorák, és a jobbnál jobb céges ajándékok. Idén is több zsáknyit bezsebeltem, még másoknak is jutott belőlük. Mivel igen szerencsés lélek vagyok, nincs az az ajándék – a meditációs cédétől a giccsképen át az ajándékkosárig – aminek ne örülnék, és ami valamennyire ne állna a profilomhoz közel, így mindennel jól járok. A negyvenedik parfümöt is beleértve. Persze jobban kedvelem a személyesebb dolgokat, mint amilyen a hagyományos Filmklub karácsonyunk, amely évek óta a gimnáziumi példát követi: mindenki húz egy nevet, és láncban adjuk át egymásnak a vicces csodákat. Engem valami fatális tévedés során három éven át mindig a félbolond Juli húzott ki, és mindig viccgyűjteményekkel lepett (illetve nem lepett) meg. Kaptam tőle Antal Imre válogatott DVD-t, Ludas Matyi fémplakátot, Hahota válogatást. Mint utóbb kiderült, idén is én kerültem a kezébe, de a többiek ezt már túlzásnak vélték, és elcseréltették vele a cetlit. ĺgy se bírta ki, hogy meg ne ajándékozzon a Zsidó viccek 2-vel. Hogy, hogy nem, a húzásnál én nem tudtam jelen lenni, és kishúgom, a klub szervezője és otthont adója nagy év végi alkoholgőzében elfelejtett nekem valakit félretenni. De nem ez volt az egyetlen baklövése: Petit és Emőkét ketten is húzták, s Buga és Chris nem kapott semmit a végén. De a legszebb a húgom aznapi produkciója volt. Ő volt a második, aki átadhatta az ajándékát, át is adta a kanadai Peternek, aztán Peter vitte tovább a stafétát. Egyszer csak, a legvégén, amikor már aki tudta, megkapta a magáét, testvérem felkiált: „Én sem húztam senkit. Ez nagyon ciki!” Szóltunk neki, hogy dehogynem, te húztad Petert, mire megörült: „Szuper! Akkor át is adom neki…” De hát már átadtad – feleltük kórusban. Nem akarta elhinni, tíz percet kellett győzködnünk. Végre elaludt a fotelban. Hiába élesztgettük, hiába próbáltunk egy adag feketét belediktálni. Csak azért meséltem el ezt a kis történetet, hogy mindenki vigyázzon magára így, 2007 végén, ne blamáljuk magunkat feleslegesen se munkahelyi partin, se családunk körében. Mert hiába nem emlékszünk később mi magunk semmire, páran garantáltan akadnak, akik majd emlékeztetnek minket.