Emancipáció – elvi síkon

Vannak, akik idejétmúltnak tartják a nőnapot, a létrejöttével kapcsolatos előzmények miatt, mások úgy vélik, a kommunizmus egyik csökevénye csupán. Ám voltaképpen mégiscsak jó, hogy van a naptárban egy ilyen nap, amelyik arra figyelmezteti a férfiakat: hajtsanak fejet a feleségek, az anyák, a nagymamák és egyáltalán, minden nő előtt. Mondják el nekik – legalább évente egyszer – őszintén, hogy nélkülük mennyivel szürkébb lenne az életünk, hogy jólesik megcsókolni, megsimogatni őket.

Az összüzemi, borgőzös álünnepségek szerencsére elmaradtak. Szerencsére, mert ez sem a nőnek szólt elsősorban. A rendszerváltás után azonban – női remények szerint joggal – várták el a nők, hogy egyszer ugyanúgy megbecsülik munkájukat, mint férfitársaikét. Hogy legalább ennyi elismerést kapnak, ha már a háztartás–munka–gyereknevelés bűvös körének is nevezhető mókuskerekéből most sem tudnak kiszabadulni.

A nőnap és az ENSZ

Erről a napról az ENSZ is megemlékezik, és sok ország még mindig nemzeti ünnepként jelöli meg. A nőnap eleinte a dolgozó nők szolidaritásának ünnepe volt, amelyen elsősorban a választójogért, a munkához való jogért, az egyenlő munkáért egyenlő bérért léptek harcba. Később új, globális dimenzióra tett szert mind a fejlett, mind pedig a fejlődő országokban élő nők számára. Az egyre növekvő nemzetközi nőmozgalom, melyet az Egyesült Nemzetek négy globális női konferenciája (1975 Mexikóváros, 1980 Koppenhága, 1985 Nairobi, 1995 Peking) tovább erősített, segített abban, hogy e megemlékezések gyűjtőpontként szolgálhassanak a nők jogait, valamint a politikai és gazdasági életben való részvételüket követelő összehangolt erőfeszítésekben.

Az 1945-ben San Franciscóban aláírt ENSZ-charta volt az első olyan nemzetközi egyezmény, amely a nemek közötti egyenlőséget alapvető emberi jogként kiáltotta ki. Ettől kezdve a szervezet segített abban, hogy a nők helyzetét világszerte jobbá tevő, nemzetközileg összehangolt stratégiák, normák és célok történelmi öröksége kialakulhasson.

Mit tesz az EU?

Az Európai Unió egyik legfontosabb politikai célja a nők és férfiak közötti esélyegyenlőség szavatolása. Különbséget kell tenni az egyenlő bánásmód biztosítása és az esélyegyenlőség politikája között. A nők és férfiak közötti egyenlő bánásmód elve a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés, azaz a diszkrimináció tilalmát jelenti. Az egyenlő bánásmóddal szemben az esélyegyenlőségi politika azt kívánja meg a tagállamoktól, hogy tegyenek lépéseket a nők tényleges egyenjogúsítása érdekében az élet minden területén – oktatás, egészségügy, munkaerőpiac, szociális biztonság stb.

Az E- politikája nem kizárólag a nőkkel szembeni megkülönböztetést, hanem a nemek közötti diszkriminációt tiltja. ĺgy az uniós férfi polgárok ugyanúgy élhetnek ezekkel a jogokkal, mint a nők. Bár a gyakorlatban a férfiakat sokkal kevesebb hátrányos megkülönböztetés éri, mint a nőket.

Sajnos az Európai Unió és a tagállamok erőfeszítései ellenére a nemek közötti esélyegyenlőség még ma sem valóság a tagállamokban. A legtöbb tagállamban még mindig jelentősek a bérkülönbségek, elvétve találni csak nő minisztert vagy magas szintű gazdasági vezetőt, mindennaposak a diszkriminatív álláshirdetések. A legfőbb versenytárshoz, az Egyesült Államokhoz képest ezen a téren is lemaradt az EU. Persze jelentős különbség van az egyes tagországok között, hiszen a skandináv államokban vagy Hollandiában sokkal előrébb tartanak ezen a téren, mint a mediterrán régióban – Spanyolországban, Görögországban vagy Olaszországban.

Az utóbbi évtizedekben jelentős jogalkotási és intézményi feladatokat vállalt az Unió annak érdekében, hogy tagállamaiban és az európai intézményekben érvényesüljön az egyenlő bánásmód és az esélyegyenlőség közösségi elve.

A 70-es évektől kapott egyre nagyobb szerepet az egyenlő bánásmód biztosítása a jogalkotásban. Ekkor sikerült túllépni azon az elavult koncepción, amely a közösség politikáját a bérkülönbségekre szűkítette le. Ennek megfelelően lépésről lépésre dolgozták ki az egyenlő bánásmód tágabb koncepcióját, illetve az azt tükröző irányelveket. ĺgy mára összesen nyolc irányelv alkotja az egyenlő bánásmódra vonatkozó kötelező érvényű közösségi jogot. (i-t)