Eltérés és hasonlóság

Van valahol, a Platón idearendszeréhez igazodó gondolatokban és elképzelésekben a „nő“. És vannak a nők. Liberálisok és konzervatívak, feministák és antifeministák. Boldogok és elkeseredettek, sikeresek és elveszettek. Primadonnák, könyvmolyok, barkácsolók, háziasszonyok, harcos amazonok, szerzetes nővérek. Anyák, lányok, lánytestvérek. Olyanok, akik hajcsavarókkal bújnak ágyba, és olyanok, akik kopasz fejjel járnak-kelnek. Olyanok, akik alárendelődnek, és olyanok, akik nem. A racionálisan mérlegelők és az emotívan reagálók. A higgadtak és a robbanékonyak. A pityergők és a bátrak. Szüzek és prostituáltak. Beethoven-rajongók és punkerek. Tündérek és boszorkányok. Afroditék, Máriák, Édes Annák és Mrs. Dallowayek. Nők. Mindannyian.

Ez a sokszínűség és pluralitás véleményem szerint legalább annyira „bizonyított tény” (feltéve, ha hozhatunk egyáltalán ilyen kategorikus és megingathatatlan ítéleteket arról, hogy mi számít bizonyított ténynek és mi nem) mint az, „hogy a férfi és a nő különbözőképpen gondolkodik, másként érzékelik a dolgokat, más az értékrendjük is.” ĺgy vélekedik Póda Erzsébet a nő és férfi szerepek között meghúzható (és meghúzandó?) határról a Új Szó Női szemmel mellékletében február 24-én megjelent cikkében. És ez az a vélemény, amelyre reagálva szívesen csatlakoznék azon párbeszédhez, melyre a melléklet invitálja olvasóit.

Nem kétlem, hogy rengeteg a társadalmi nemek egyenlőtlen voltának tulajdonítható különbség a nők és a férfiak életében. Nem vonom kétségbe, hogy rengeteg az olyan tapasztalat, mely nehezen vagy egyáltalán nem adható át, hogy vannak olyan megtapasztalásai a szellemi és testi (nem feltétlenül szexuális értelemben vett) intimitásnak, melyek arra ösztönöznek, hogy nők nőkkel, férfiak férfiakkal közösen teremtsenek megosztott világokat. De indokolhatja mindez, hogy gondolkodás, érzésvilág és értékrend alapján a nőket és férfiakat két különálló és egymást kölcsönösen kizáró táborba zárjuk? Nehezen. Bizonyos tapasztalatbeli különbözőségek megléte nők és férfiak között ugyanis nem támasztja alá azon esszencializáló gondolatokat, melyek felfedezni vélnek egy lényegi magot, mely minden nőben közös. Nincs olyan tapasztalat, vélemény vagy érték, amelyben korra, vallásra és etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül minden nő egyet tudna érteni. Nem tagadhatjuk továbbá a különbözőségek és hasonlóságok nemek közötti áthajlásainak valóságát. Azon férfiak például, akik aktívan jelen vannak a születendő gyermekükre való várakozás kilenc hónapjában, fontos támaszuk feleségüknek/partnerüknek a szülés nehéz óráiban, és a gyermeknevelésben is teljes értékű szerepet vállalnak, sokkal több mindent megosztanak az ún. női világgal (anyasággal), mint azon nők, kik a legkülönfélébb okokból kifolyólag nem akartak, vagy nem tudtak gyermeket hozni a világra.

A cikk következő pár mondatából is a nők közötti különbségek figyelmen kívül hagyását olvastam ki. Póda Erzébet így ír: „A nők közössége egyébként is megosztott, hiszen a társadalmon belül diszkriminált helyzetben vannak. S mint a diszkriminált csoportok tagjai, törvényszerűen, egymás közt is rivalizálnak.” Bár sejtem, hová próbál a cikkíró kilyukadni, lenne két fontos megjegyzésem. Egyrészt nem tudom elfogadni a diszkrimináltak és a rivalizálók között ilyen módon meghúzott párhuzamot. E logika alapján arra kellene következtetnünk, hogy a nem diszkrimináltak (vagyis a diszkrimináló férfiak) között nem létezik rivalizálás. Az ilyen kijelentés enyhén szólva is baklövés lenne. Másrészt az idézett két mondat mintha azt sugallaná, hogy a nők közti rivalizálás és megosztottság (véleménykülönbség, versengés, vitatkozás) eleve hibás, beteges dolog, amit majd az emancipáció teljes körű elérése automatikusan felszámol. Mintha a feltétlen szolidaritáson alapuló közösség és egyenvélemény lenne a megvalósítandó ideál és a diszkrimináció elleni határozott fellépés egyetlen módja.

A többes számban beszélés nem pusztán stíluskérdés, hanem a sokféleség iránti érzékenység kifejezése. A platóni kategóriák sugallta egyenruhákon és egyentörténeteken való tudatos túllépés. Tollat (bocsánat, billentyűzetet) is azért ragadtam, mert úgy gondolom, könynyebb és gyümölcsözőbb a párbeszédet ebből a pozícióból folytatni.

Langer Kriszta