Kaffka Margit: Az asszony ügye

Egész külön mítoszvilága, mondaköre és irodalma van az „ember“ történetén belül az asszonyi sors különarcú tragikumának, amit e néhány szomorú szóban lehetne összefoglalni: tehetetlenség és epedés, lekötöttség, várás, félés, tűrés – szívós és gyötrő erőfeszítések a passzivitásból kitörésre – a tört szárnyú visszahullások, örök ingadozások a kibékíthetetlen utak keresztezésén. És könnyek – ezek a meddő gyöngyök, amiket, mint kagylóhéjban, horzsolódások gyötrelme sajtol – oly erők örök feszülése, miknek eredőjében egyik felől van az idegbaj, hisztétiák, degeneráltság (amit inferioritásnak hívnak), ítélethiány, ravaszság, kicsinyesség, felelőtlenség és ezer „bájos“ rabszolga-ösztöne a morális beszámíthatatlanságnak, a másik oldalon néhány elbűvölően gyönyörű életremeklés – aszszonyi szentjei a vallásoknak, nagy színészpályák, diplomatai talentumok, uralkodónők, szalondámák (nem véletlen ez az összeállítás), néhány elvétve felcsillanó értékű literáris mű – s a művészetvágy tudás egyéb terein alig valami maradandó. – Ez az, ami felszínre jutott. Mögötte pedig töméntelenje alvó ösztönöknek – feszülésnek, fojtottságnak, kínnak – amiből sohase lehet senki számára egyéb, több, érőbb, csak – könnyek.

A mózesi könyvek ősi ravaszdisága a csábítás bűnét fogta a nőre, hogy kibékítse sorsával, amit bűnhődésnek kell, hogy tekintsen. „Férjednek birodalma lészen rajtad“ – toldja meg az ĺtélet a természet rásúlyosodó kényszerét. Mi van emögött? Valóban egy régebbi aszszony-aranykor letűnte, az anyajog világának ősibb társasrendje-e, melyet a modern szociológia sejtve kutat? – „Adjatok a serény aszszonynak az ő munkája gyümölcséből!“- oktat a Példabeszédek könyvében anyósi szigorral Lémuel király anyja, miután harmincegy versben sorolta el az asszony töméntelen sok kötelességét.

Hogy keleten maradjak – egy modern költő feldolgozásában olvastam minap klasszikus idézetét az asszonyi panasznak – egy kínai asszonyénak, ki császárnő volt, és holta után, így sírt vissza múltjára: „Tudd meg, nem vétkeztem. ...nem voltam házsártos az ágyasokkal és férjem félelmében éltem. A nőnek összezúzták lábait, nem tudja rajtuk fenntartani magát, sem járni – és mint megkötözött állat, mások hatalmába adatott…

A názáreti Jázus feminizmusa tágított és enyhített e korlátok szigorán, más szóval, az új kereszténységnek szüksége volt a nőkre, fojtott szenvedéseik energiájáira, hisz nyomorultak, rabszolgák és bélpoklosok elszántsága volt a fehér tűz táplálója az első századokban. Tarzuszi Pál, a kemény és komor adminisztrátor még használja őket a „Község“ ügyében: Priscilla, az itáliai Aqnila felesége munkatársa neki – mások diakoni vagy más alpapi rendet viselnek, fontos izenetek vivői, szegények felügyelői, s ők főznek – ők mossák az apostolok szennyesét. Vér-tanúvallomásban és mártírhalálban nincs megkülönböztetés. De Rómából már azt írja Pál Timotheusnak: „Asszonynak nem engedem meg, hogy tanítson, sem hogy csendességben tanuljon. Aszszony neve hallgass a gyülekezetben!“ A forradalom lezajlott, következik a rendezkedés, felosztás, új törvény, - legelőször is: vissza a nővel! – keresztény papok közt folyt századok múlva a híres zsinati polémia, hogy van-e az aszszonynak lelke. És újra századok kellettek, amíg az újkor pitymallatán Fénelon püspök valami kis nőnevelést sürgető röpiratában azt mondja: elvégre is nincsenek-e a nők is Krisztus vérén megváltva?

Ami forradalom, szabadságharc a kereszténység óta volt Európában, mind megismételte az elsőt a nőkkel való bánásmódban. A barikádokon halni jók voltak, fölös létük heve lobbot vetni, és hajítani csóvát, kisarcolt, szegény tetemükkel tömni a sáncokat. „Szabadság“! – mit jelentett ez a szó Párizs halkofáinak és vértanú zöldségárusnőinek? Nem kellett-e azontúl éppúgy elviselniük férjük ütlegeit? … Mégis, milyen sikerrel uszította és fanatizálta őket a férfiszó… Ám amikor az eredményeken osztozkodtak, mindig első volt visszaparancsolni a nőt a főzőkanálhoz. És sokkal okosabbat ma sem tudott kitalálni.

A mai helyzet előttünk áll minden félségével, zűrzavarával, kínos egyenetlenségével. A legújabb idő – úgyszólva a szemünk láttára nagy és hirtelen, válságos változtatásokat hozott az asszonyi lélekben, kifejlődött a new-woman, az új asszony kétségtelenül értékes és egyre terjedő típusa, és ma anyák és leányok közt ezerszerte hirtelenebb, örvénylőbb a távolság, mint anyáink és nagyanyáink között lehetett. A mai asszony lelke – írja Ellen Key – örökös remegésben álló, végtelenül finom és ideges mérlegrúd, egyik serpenyőben a régi asszony minden fészeklakó és centripetális ösztönével, a ház és a gyermekek gondjával – a másikban az aktivitás és emberi érvényesülés égő és nyugtalan vágyával és a saját énje szabad kifejlesztésének szinte mániákusan szenvedélyes akarásával.

Eközben pedig nagyon sokszor kenyeret keres, majd mindig nehéz, lélekölő és olcsó munkával, - lelkén szűri meg és hajtja át a mai férfi ezer és fokozott nyomorúságát – és legvégül és legerősebben tán: szenved a férfitól – a férfiától – szívével bíbelődvén, mert sorsának kis tömlöce ez, mosogatja könnyvízzel, díszíti szerelem-rózsák kárpitjaival, szegényke. És eközben - szüli az embert, nemcsak leányait új, könnyes szerelemre – de fiait is – némelyek szerint új harcokra, munkára és gondolatra.

A ma „dolgozó“ asszony – ezt elismerem – nagyon zavaros valami. Vagy Anatole France-féle „dolgozóméh-típus“-hoz közeledő, tehát aszszonyilag sekélyesedő értékű, vagy pedig kétlaki, agyonhajszolt és ezért idegileg degenerálódó lény. A vagyonuknál fogva független nőkben bizony zavartalanabbul látom kifejlődni a kedvem szerinti asszonyember ideált. A nő kényszerű közrobotját ma eszköznek látom sorsa könynyítésére, nem célnak. Éppúgy, mint ahogy a politikai jogot sem célnak, hanem új, asszonyi lehetőségek mintegy szimbólumának.

Mi az hát, amire gondolok? Lehetőségek – igen, ez minden, az életlehetőségek kiterjesztése. Ez a szabadság és a boldogság! ... világosan áll előttem új helyzetében a jövő fejlettebb asszonya.

Emberasszony legyen, kinek egyéniségében az asszonyi bájjal egy értékű egy sereg nemétől független kvalitás: becsületesség, szavatartás, felelősség, gavalléria és diszkréció. Tisztességes ember legyen, ne tisztességes asszony. ... Az asszony tudjon grandiózus lenni az adásban, – ne hárítsa a másik félre a felelősséget, melyet a pörölhetetlen természet világos szándékkal az ő vállára helyezett, és ne éljen vissza gyengesége előnyeivel. Tudjon elmenni – túlnőni, felegyenesedni – súlypontját és értékmérőjét önmagába helyezni, nemcsak a férfi tetszésébe. Tanuljon szolidáris lenni, de nemcsak a férfiakkal és nemcsak a többi nők ellen. És mindenekfelett próbáljon közeledni önmagához és kibányászni, felhozni magából azokat a nagy, eltemetett, rég pihenő teremtő értékeket, amelyekkel adós a világnak, s amelyek nélkül bizonyosan hiányosabb és csúnyább ez a világ. Több lehetőséget – pályák, munkák, szerelem, alkotás, harc, cselekvés és tanulás irányában!