Elmélkedés az „idétlen” virsliről és a „kedves” párkiról

Nemcsak szívesen olvasott melléklete lett az Új Szónak az ĺzvilág, hanem készséggel ír is bele vagy éppen nyilatkozik a szerkesztőnek, az újságíróknak számos tollforgató – a legjobb költőinktől, íróinktól kezdve a szerényebb képességűekig. Ennek nyilván több oka van. Egyik valószínűleg az, hogy ezek az emberek szeretik a gyomrukat. A másik: a melléklet vezetője és munkatársai ügyesen végzik szervezőmunkájukat. A harmadik: ez a téma a legtöbb emberhez „közel áll”, s a szükséges adatokért legfeljebb a konyhába kell „kiszállni”, illetve belépni, ugyanis a legtöbb helyen ott találhatók meg a szakácskönyvek. Egy kicsit szégyenkezve vallom be, engem még nem tudtak rávenni arra, hogy nyilatkozzam az ĺzvilág rovatának – valamiféle szemérem (lehet, hogy álszemérem) miatt: a főzési szokásainkba való belepillantást olybá vettem, mintha idegenek a fazekunkba néznének bele. Az ellen nem volt kifogásom, hogy a szerkesztő külön rovatban közölje azokat a nyelvművelő cikkeimet, amelyek konyhai témával kapcsolatban adnak nyelvhasználati tanácsokat, de attól viszolyogtam, hogy családi konyhai szokásainkról szóljak. Ugyanakkor elismerem, hogy annak is van haszna, ha az ember másokat tájékoztat főzési tapasztalatairól. Lehet, hogy idővel én is megszabadulok ettől a gátlástól.

Most sem az a cél adta kezembe a tollat, hogy a főzésről írjak, hanem az a tény, hogy a 2004. április 16-i számban nyelvi vonatkozású cikkek is megjelentek (12. lap). Persze, nem akarok „nekiesni” Tóth Ferencnek azért, mert a párki jobban tetszik neki, mint a virsli. Ő ugyanis attól tart, hogy a nyelvészek, magyartanárok és mások elverik rajta a port, mert ez – szerinte – olyan, mintha a tyepláki, tramki meg a többi szlovák kölcsönszót propagálná. Hiszen a párkinak van magyar megfelelője: a virsli.

A virsli szó magyarságáról egyezik a véleményünk; szinte a saját szavaimra ismertem nézetének kifejtésekor. Nyelvművelő előadásaimban én is hangsúlyozni szoktam: nem hiszem, hogy Árpád apánk virslit reggelizett volna, mielőtt seregével nekivágott a Kárpátok hegyeinek, hogy hazát szerezzen népének. A virslit (magát a kolbászfélét is, nevét is) az osztrák sógorok közvetítésével ismertük meg. A név a nyelvészeti szakirodalom szerint a német Wurst (kolbászféle) kicsinyítőképzős származéka. A párky szót nem az új, hanem a még újabb hazában ismerte meg a magyarság egy (szerencsére) kis része: a Csehszlovákiához került néhány százezer ember. Lehet, hogy sok felvidéki magyarnak szimpatikusabb, mint a virsli; kisebb benne a mássalhangzó-torlódás, ezért a kiejtése is könnyebb. A magyarban szerkesztettség tekintetében a páros szavunk áll hozzá legközelebb, de megfelelője már csak azért sem lehetne, mert ez egy más kolbászfajtát jelöl nyelvünkben a debreceni páros(kolbász) szókapcsolatban. S azt se felejtsük el, hogy amikor a német virsli szót átvettük, a párky még ismeretlen volt – talán nem is csupán a csehekhez vagy szlovákokhoz közel élő magyarok előtt, hiszen a nyelvészeti szakirodalom tanúsága szerint a szlovák nyelvben is ismertek a viršľa, virštľa, viršle, virštle (német eredetű, de talán magyar közvetítéssel is terjedt) alakok, csak éppen használatuk háttérbe szorult a párky későbbi elterjedése miatt.

Senki nem tiltja meg sem Tóth Ferencnek, sem másnak, hogy a virsli helyett a párkit használja. Ám tegye! Hamarosan ráébred, hogy messzire nem jut vele. Csak a szlovákiai magyar vidék büféiben, éttermeiben adnak majd neki virslit, ha párkit kér. A határnak – legyen az bármilyen légies is – a másik oldalán, még a Szlovákiához közel eső falvakban is értetlenül néznek majd rá. Hasonlóképpen, mint a budapesti EMKE büfé pénztárosnője a (viccbeli?) felvidéki öreg szurkolóra, aki a futballmérkőzés után fiatalabb falubeliek társaságában betért oda, s párkit, horcsicát meg kiflit kért, mindehhez meg még malinovkát is. És ő csodálkozott, hogy Pesten nem tudnak magyarul. A fiatalok magyarázták meg, hogy a kiflin kívül virslit, mustárt és üdítőt kér útitársuk. A magyarban a virsli terjedt el a szóban forgó kolbászféle jelölésére; ez szótározott szavunk, tehát a nyelvterület túlnyomó részén ezt értik meg és használják. Persze, itthon bárki különcködhet. De minek!