Egyetlen perc értéke

Egyetlenegy percben. Egy olyan percben, ami ugyanabban a formában soha többé nem történik meg újra. Milyen csodaszerű és hétköznapi ez egyszerre. Csodaszerű, hiszen megismételhetetlen. Látszólag újra és újra megtörténik, mégis pont úgy sohasem lesz már ugyanaz. Ugyanakkor valami hétköznapi is belebújik ebbe a csodásba, hiszen minden és mindenki csak teszi a dolgát, a világ működik bennünk és rajtunk kívül is. Ha csak utóbbit nézzük, olyan törvényszerű és észszerű az élet. Talán pont ezért vágyunk a csodára, sóvárgunk a hűha-élmények után, hogy majd egyszer boldogok leszünk, egyszer majd minden akadály elhárul az utunkból.

Korábban azt hittem, hogy ha filmekbe, reklámokba illően boldog leszek, akkor az legalább olyan érzés lesz, mintha egy dínó ülne rá a szívemre: Tadááám, itt vagyok, én vagyok a boldogság! Most már örökké veled maradok. Egész életemben várhattam volna, hogy megtörténjen velem a nagybetűs boldogság, ami kitörölt volna minden korábbi sérelmet, fájdalmat, szomorúságot. Közben pedig észrevétlenül suhantak volna el mellettem a hétköznapi csodák boldog és megismételhetetlen percei. Mint például az a kacagás, amit napokban hallottam a suli folyosóján. Valójában nemcsak hallottam, hanem tudatosan meghallgattam. Meghallgattam, ahogy a kacagás hangjai gurulnak ki a gyerekekből. Vagy egy másik, amikor a szaunából kinéztem egy apró fenyőre. Valójában nemcsak néztem, hanem láttam. Láttam, ahogy a tűlevelek végén vízcseppgyöngyök csillognak a fényben. Teljesen elmerültem a látványában. Egy másik alkalommal pedig a férjem keze érintette az én kezemet.

Egyszerre éreztem a keze melegét, súlyát és ennek biztonságát. Számomra ezek hétköznapi csodák. Bár újra és újra megtörténnek, mégis megismételhetetlenek, és mi gyakran (legtöbbször) bizony rájuk sem hederítünk.
Ezek az élmények azt tanították nekem, hogy ha képes vagyok észrevenni ezeket a hétköznapi csodákat, egyszerre üdvözölhetjük életünkben a jelenlét erejét és értékét. Ez hoz minket az életünk valóságába, beköt minket a jelenbe, anélkül, hogy a múlt vagy a jövő gyakran nyomasztó képzelgéseiben merülnénk alá. Nem lesz ettől rózsaszínűbb a nap, csillámok sem zúdulnak ránk, egyszerűen csak ráébreszt, hogy az életben a kellemes és kellemetlen kéz a kézben jár. „A jelen pillanata az egyetlen, amelyben változni és változtatni, gyógyulni és szeretni, fejlődni lehet”, mondja Jon Kabat-Zinn, a mindfulness kulcsszereplője.

Amikor rázoomolunk a jelenre (ennek a módját gyakorljuk egy mindfulnesstanfolyamon), mintha egy fényképet készülne róla magunkban. Minden sejtünkbe beleivódik az élmény, képesek vagyunk befogadni és átélni az élményt. Amikor pedig felidézzük, sokkal élettelibb az emléke is. Ezzel az életteliséggel együtt megjelenik a hála is. Ahol pedig hála van, ott nincs hiány. Ez óriási lépés attól, hogy korábban mindig azt lestem, mi az, ami még hiányzik, ami másnak van, de nekem még nincs, amitől én is több lehetek. Ezentúl pedig amikor tudatosítom a jelent, kapok egy választási lehetőséget is: csak a hiányt, a nehézséget akarom látni, vagy van ott még valami más is, amiért elégedettséget, nyugalmat élhetek meg.

Mi az, ami már megvan, ami öröm és elégedettség az életünkben? Micsoda paradoxon, hogy mindannyian vágyunk a jóra, az örömre, és mégis alig merjük meglátni. Ha pedig észrevesszük, attól riadozunk, hogy mikor fog elmúlni, mikor hullik darabokra. Tanulni és tanítani kell, hogy lehetünk fogékonyabbak a jóra, hogyan pihenhetünk bele az örömünkben. Milyen jólesik a nap végén a zuhany, megtisztítjuk a testünket, így gondoskodunk róla. Vajon milyen lenne számba venni a nap végén a kedves pillanatokat, megfüröszteni magunkat a jóban? Milyen lenne emlékeztetni magunkat a nap jó dolgaira? Azokra is, amiket már megszoktunk, hiszen magától értetődőnek vesszük őket az életünkben. Megszoktuk, hogy kék az ég, kényelmes az ágyunk, hozzánk bújik a kutyánk stb. Annyira hozzászoktunk, hogy mintha átfolyna az agyunkon, az észlelésünkön. A hála gyakorlása a figyelmet a hétköznapok különlegességre, csodaszerűségére hozza. Egyetlen hálás perc vajon hogyan hat belső és külső világunkra? Egy eddig észrevétlen perc, egyetlen perc saját magunkért, értékes életünkért. Hagyhatjuk-e, hogy napközben megálljuk egy olyan percért, amiben ott van a derű, inspiráció, boldogság vagy nyugalom? Lelassulhatunk-e egyetlen percre, hogy abban a jelenlét erejét megéljük? Amikor például engeded, hogy besorakozzon eléd egy autó, vagy felhív egy kedves ismerős vagy egy korábbi vonat késése miatt nem kell várakoznod a későbbire, egyszerűen csak észreveheted, hogy milyen érzés jelenik meg benned. Talán nagylelkűség, lelkesültség, megkönnyebbülés, stb. Milyen az érzések visszhangja a testedben? Talán nyugodtabban lélegzel, elengeded a vállak feszítését, kinyílik a mellkasod. Zoomolj rá az élményre, füröszd meg benne magadat, és aztán vedd észre, engedd meg, hogy az érzés a maga természetes módján tovább álljon. Egy perc is elegendő, hogy a szürke hétköznapokban rátalálj valami csodaszerűre.