Egy pressburgi úriember a konyhában

A nagy nevettető a konyhában… Évek óta titkokban figyelem őt reggelenként. Naponta ugyanabban az időben végigsétál a Duna utcán. Ráérősen, komótosan, az igazi pressburgi őslakos nyugalmával, akit látszólag semmi sem hoz ki a sodrából. Sem a tülkölő vagy a járdán parkoló autók, sem a neki-nekilökődő sietős emberek, vagy a két nehéz bevásárlótáska, melyek nélkül elképzelni sem lehet reggeli kiruccanásait. Egy régi vágású úr eleganciájával viszi a szatyrokat, és olyan benyomást kelt az emberben, mintha valamilyen védőburok venné őt körül, amely megóvja minden stresszhelyzettől – sétál, akárha a régi monarchiabeli időben járna, amikor még úriasszonyok jöttek vele szemben az utcán, s a sarki hentes ráérősen kiállva boltja ajtajába, messziről köszöntötte az ismerős vevőt.

Ezen a reggelen is ballag Szatinsky Gyula (ahogyan a szerkesztőségünkbe küldött e-mailen aláírta magát) ballonkabátjában, amikor beszólok magyarul kisfiamnak az autóba: „Várjál bent, mert ezzel a bácsival akarok beszélni!” Megáll, rám néz, mint aki már régen várta ezt a mondatot, s tudja, „a bácsi” csakis ő lehet, és senki más a körülöttünk hullámzó tömegből. Mondom, megáll és vár, amíg elintézem a dolgom, dacára annak, hogy életében nem látott, azt sem tudta rólam, hogy létezem. Kissé összezavarodom ettől a túlságosan egyszerű kezdettől, s nem tudom, magyarul vagy szlovákul folytassam-e. „Ahogyan akarja: magyarul, szlovákul vagy németül, mint a régi Presporkban. Nekem teljesen mindegy!” – szólal meg tökéletes magyarsággal. Mondom neki, évek óta figyelem, ahogyan bevásárlókörutat végez a Duna utcán, erre ő: „Beteg ember vagyok, nem ehetek én már akármit, nem sokat tudok mondani az ételekről, meg aztán: lerágott csont már, mindenki csak az evésről kérdez” – szól rokonszenves pocakjára sandítva közben. Ellenvetem, hogy akkor milyen célt szolgál reggelente a két táska élelem. „A családnak – mondja. – Ők még esznek. Én vagyok az anyagbeszerző.” A végén mégis kötélnek áll, elárul egyet s mást az ĺzvilág számára étkezési szokásairól, „de csakis a monarchiabeli szimpátia miatt – teszi hozzá harcsabajsza alatt mosolyogva. – Nézze, mire végigmegyek az utcán, reggelente négyszer-ötször megállítanak az emberek, általában újságírók, és interjút kérnek tőlem. Ha beleegyeznék, mást sem csinálhatnék egész nap” – mondja elmenőben, s valóban még az autót sem startolom be, amikor megszólítja egy szembejövő férfi. Július Satinský ismét megáll, ugyanolyan figyelmesen meghallgatja, mint engem, majd kezdődik az egész elölről.

Amikor másodszor beszélgetünk, kertésznadrágban van, pontosan úgy, mint a gyerekek számára írt könyvében. Úgy látszik, ez a kedvenc viselete, csak így lezseren, mintha a konyhában a sparhelt mellett állna, felül csak a két pánt pucér testén. ĺgy jön ajtót nyitni a napsugaras őszben. A fényképek egyikén, amelyeket rendelkezésünkre bocsát, szintén ebben feszít mint büszke apa – két kamasz gyermeke közt.

Kedvenc kertésznadrágjában gyermekeivel, a mama tán épp főzA képek Július Satinský archívumából valók A magyarok iránt viseltetett szimpátiáját soha nem rejtette véka alá, s természetesen első kérdésemre adott válasza (milyen ételeket kedvel?) sem lehet más, csakis az: a magyarokat. Ezek közül is a legeslegjobban a mákos tésztát. S van egy megrögzött szokása, nem ül le az asztalhoz, ha nincs rajta olajbogyó és görögdinnye (most már kezdem érteni a két nehéz táskát!).

A Satinský család általában nem étkezik együtt, ezért legalább vacsorára igyekeznek egy asztalhoz ülni. A papa a hagyományos ételek híve, a gyerekeknek azzal szerzi a legnagyobb örömet, ha saját kezűleg készíti el a rántott húst krumplisalátával. Ünnepi alkalmakkor, mint amilyen a karácsony, a hagyományos káposztaleves és hal kerül az asztalra – mindenki pontyot eszik, a papa azonban fagyasztott halat fogyaszt.

Szeretettel emlékezik gyermekkora konyhájára, amikor az édesanyja mákos tésztáját habzsolta. A mákos tészta a mindene, mint mondja, a legszívesebben egy hatalmas, mákos tésztával megtöltött medencében élné le az életét. „A mai háziasszonyok azonban nem tudnak úgy főzni, mint a régiek – legyint keserűen –, mivel régen szeretettel, passzióból főztek. A mai nők idegesek, ha főzniük kell, s az ételek elkészítése nincs már a vérükben. Állandóan a szakácskönyveket böngészik, süteményeket pedig a legszívesebben sohasem sütnének. Nem tudnak igazi rétest nyújtani, mákos talkedlit sütni. Mindezt azért, mert az üzletek tele vannak félkész vagy fagyasztott ételekkel, amelyeket csak fel kell melegíteni. Azt mondják, rétest sütnek, és a száraz pergamenpapírt megszórják mákkal meg cukorral, aztán a sütőbe tolják! Az én feleségemre nem mondhatok rosszat – csak egyet: nem tesz a rakott krumpliba hagymát, ja, és a krumplilaskát nem süti ropogósra. Különben nagyon igyekszik, szegénykém! A mi konyhánk fényévekre van a racionális modern konyhától. Éljen a kacsazsír, a libazsír és az »abárolt« toka! – mondja nevetve. – Amikor az ember kizsigerelve, mindent kisajtolva magából éjjel hazavánszorog a színházból, minden maradékot betarol, ami csak a sparhelten vagy a hűtőszekrényben található. A gyorsbüfék számomra nem léteznek, azokat csak a gyermekeim látogatják, mert ez, ugyebár, a pozsonyi ifjúság körében divat. Én ott egyetlen ételt sem tudnék betenni a számba. Ami pedig az édességeket illeti, csak egyetlen diagnózist mondhatok – diabetes melitusom van, tehát édességeket nagyon kívánok, de sajnos nem ehetem őket.”

…és ahogyan ismerjük – a színházban Ami az ételekről szóló, időről időre felröppenő fámákat illeti, azokban egyszerűen nem hisz. Hogy ez vagy az ártalmas, vagy nem ajánlott, olyan az ő számára nem létezik, mert, mint mondja, a cseresznyét sem nézte soha gyermekkorában, hogy van-e benne féreg, csak tömte a szájába. Ugyanúgy most sem vonja meg magától a marhahúst, csak azért mert előfordult egy beteg marha. A bacilusokban egyszerűen nem hisz, és punktum, amit nem lát, az nincs, és kész! Az összes többi csak propaganda!

Az egyetlen húsféle, melyet nem fogyaszt, a hal. Sem a folyamit, sem a tengerit. Ki tudja, talán nics türelme a szálkákhoz! A tengeri herkentyűk, mint a polipok, rákok tányéron felcicomázva semmit sem mondanak számára. Halat csak egyszer tűr meg egy évben, karácsonykor, a fagyasztottat. A másik két ételféleség, melyet ignorál, két zöldségféle, a spárga és a brokkoli, ezeknek az ízét egyenesen undorítónak találja. Az összes többi étel jöhet. „Még a tranzisztoros rádió is – kacag megint egy jókorát, hogy a füléig húzódik gyönyörű bajsza. – Egy szilveszter éjjel a barátaim meg akartak tréfálni, és egy hatalmas fazék székelykáposztát tettek elém. Amikor meregettem a finom ételt, s már csorgott a nyálam, egyszercsak valami megkoppant a fazékban: majd a guta ütött meg, egy tranzisztoros rádió volt! Már nem működött, viszont finom puhára volt főzve…”

A nagyvilág konyhájából a kínait imádja, bárhol jár, mindenütt a kínai éttermeket látogatja. A legszívesebben olyan helyekre tér be, ahol svédasztalokon van megterítve. Az utóbbi időben örömmel konstatálta, hogy a hazai éttermek színvonala is javult, ma már Pozsonyban is van hová beülni és egy jót enni, ő viszont inkább otthon marad, s abban hisz, amit saját maga főz, mert amit főz, azt meg is eszi! Az ételek után pedig csakis száraz vörösbort fogyaszt, kedvence a szentlőrinci.

„Mindenképpen fel kell jegyezni, ki ne hagyja, hogy a magyar konyhát ismerem, imádom, a vele való kapcsolatom nagyon jó, hiszen az édesanyám, lánykori nevén Neszméry Ágnes, szakácsnő volt a Hviezdoslav téri magyar étteremben. Ez talán sok mindent megmagyaráz…” – kiabálja még utánam Július Satinský, az anyagbeszerző, a beteg ember, aki nem ehet.