A hagyma – bármelyik fajtáját is tekintjük – nem tartozik a legértékesebb növényeink közé. Vajon azért, mert értéktelen? Ám ha jól meggondoljuk, nyersen, sütve vagy párolva szinte minden ételünk elengedhetetlen alapanyagát képezi.
Egy misztikus növény
Mostohagyerekként kezeli a köztudat a hagymát, szinte észre sem véve, hogy mi lenne velünk nélküle. A hiánya bizonyára feltűnne, de erre sem nagyon kerül sor, hiszen hagyma – legyen bármilyen évszak, bármilyen típusú bolt – mindig akad bőven. És még ráadásul olcsó is, ami méltánytalanul értéktelenné teszi ezt a nélkülözhetetlen növényt a szemünkben! Pedig sok-sok ízletes, kitűnő ételünk aromáját a vöröshagyma adja meg, nem is beszélve a fokhagymáról, az aprófejű, finom gyöngyhagymáról, a zsenge újhagymáról vagy akár a zöld metélőhagymáról, póréhagymáról, és még sorolhatnánk a különböző típusokat...
A magyar háztartás számára ismeretlen az a temérdek, különféle nagyságú, formájú, színű és ízű hagymaféle, amit a világ különféle tájain termesztenek. Csak a franciák közel húszfélét ismernek és használnak! És a hagymának rendkívül régre visszavezethető történelme is van! Nincs még egy olyan növény, amelyhez annyi legenda, misztikus történet, vallási hiedelem fűződne, mint a vörös- és a fokhagymához. Halász Zoltán Hagymahistóriájában azt olvashatjuk, hogy eredetük az írott történelem kezdetére nyúlik vissza.
A vöröshagyma az egyiptomi sírkamrák hieroglifái között a növekedés, a termékenység szimbólumaként jelenik meg. A rómaiak később megfosztották ettől a rangjától, és nem kis megvetéssel beszéltek róla, hiszen míg a kiváltságosok a messzi Keletről hozott drága fűszereket használták, addig a vöröshagyma a köznép ételízesítőjévé vált. A mohamedánok sem becsülték nagyra. Létezését egyenesen a sátánnak tulajdonították, s azt tartották, hogy amikor a gonoszt kiűzték a Paradicsomból, az eszeveszetten menekült, és ahová a jobb patájával lépett, ott vöröshagyma, ahova pedig a bal patájával, ott fokhagyma termett. Hogy ennek az ellenséges hozzáállásnak mi az oka, azt nem tudjuk. Talán levének kéntartalma miatt rokonították a hagymát az ördöggel, akinek lehelete a hiedelem szerint „kénköves”.
A vöröshagymát a 15. századig nem is termesztették Magyarországon, és a főzéshez sem használták. Bonfini, Mátyás király történetírója jegyezte fel, hogy a király hitvese, Beatrix királyné milyen boldog volt, amikor remek ízű hagymát kapott ajándékba Itáliából, amit a szakács úgy használt, hogy az íze épphogy csak érződött az étel zamatában, de nem uralkodott el rajta. Alighanem ennek hatására történt meg a magyar konyha és a vöröshagyma „nagy találkozása”.
A hagyma, de különösen a fokhagyma, gyógyító hatásáról már Hippokratész – az orvostudomány atyja – is tudott, és azóta is sokan és sokféle tapasztalatot gyűjtöttek össze róla. Ezeket a megfigyeléseket a mai orvostudomány is megerősíti: jótékony hatással van a szervezetre, és számos betegség megelőzésében segít, rengeteg vitamint tartalmaz.
Bár minderről már sokat tudunk, mégis szinte kizárólag ízesítőként használjuk a hagymát. Önálló ételként elkészítve a magyar konyhán alig-alig találkozunk vele. Pedig hagyma mindig van. Télen-nyáron, piacon vagy kis zöldségboltban valamilyen fajtája mindig kapható. Lehet, hogy az zavar minket a megítélésében, hogy nem nyújt annyira esztétikus látványt, mint más növényeink? Na, de ha finom, rendkívül egészséges és még ráadásul olcsó is, akkor ez legyen a legkevesebb! Fogyasszuk bátran! (s)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.